4. Rész

A vörös hajú lány reggeli látogatása óta Damian egész nap rosszul érezte magát. Lehet, hogy túl durva volt vele? Talán hagynia kellett volna a közeledését? Hiszen .. Ő nem olyannak tűnik mint a többi lány.. talán Ő nem is egy olyan elkényeztetett kis liba, mint amilyennek mondta. Végül is csak beszélgetni szeretett volna .. ő pedig durván elutasította .. és keményen elítélte. Pocsék érzés volt. Pont úgy viselkedett a lánnyal, mint ahogy vele szoktak a többiek. Pedig megígérte .. megfogadta magának, hogy ő soha nem lesz olyan mint mások. Ő nem ítél első látásra .. erre.. az első adandó alkalommal átgázolt egy védtelen lány lelkén.

És, hogy még egy lapáttal nehezítsen a lelkiismeretén megtudott a lányról egy olyan dolgot amire soha az életében nem számított volna. Épp a folyosón sétált, egyenesen a szekrénye felé. Már nem volt több órája, így lassan indult haza. Gyorsan bedobálta a tankönyveit és bezárta a szekrény ajtaját, amikor meghallotta, hogy a mellette álló két tanár egy Liz nevű, vörös hajú lányról beszélget. Csendben meghúzta magát a sarokban, hogy még véletlenül se vegyék észre, majd onnan hallgatta a beszélgetést.

- Nagyon furcsa volt az órákon ma .. teljesen magába fordult volt - magyarázta a férfi

- Igen ez nekem is feltűnt... - sóhajtott a vele szemben álló tanárnő

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehezen viseli az édesapja halálát... hiszen már vagy 14 éve meghalt - mondta alig hallhatóan a férfi.

Alig hallhatóan, Damian mégis minden egyes szót pontosan értett. Mintha csak egy tőrt döftek volna a szívébe... hatalmas nagy hibát követett el. Egy olyan hibát amit már nem lehet visszacsinálni.. A kimondott szavakat nem lehet elfelejteni..

- Jó.. de ez érthető. Bizonyára nagyon szerette Őt... - magyarázta a nő

- Mélységesen átérzem Liz fájdalmát.. de azért bízom benne, hogy ez az egész nem fog a tanulás rovására menni. Nem örülnék neki.. - sóhajtott a férfi, majd miután kibeszélték magukat, mindketten elhagyták a folyosót.

Damian pedig magára maradva előbújt a sarokból. Teljesen sokkolta a hír, miszerint Liz.. a lány akinek nem olyan rég még a szüleit szidta .. az édesapja már évek óta nem él. Soha nem gondolta volna.. még csak át se gondolta miket mond. Nem hitte volna, hogy következményei lesznek a szavainak. Rettenetesen megbánta már azokat amiket a lány fejéhez vágott. Szerette volna meg nem történtté tenni a dolgokat.. de pontosan tudta hogy ez lehetetlen..

Valamit tennie kell... nem hagyhatja ennyiben a dolgot... Nem lehet ennyire szívtelen.. ennyire aljas..

Már pontosan tudta mit kell tennie. Elszántan elindult a lépcsők felé, majd szapora léptekkel lement egyenesen a portára.

~~~

Szombat délután volt. Odakint hideg volt és esett az eső. Egy újabb magányos nap anya nélkül. Miért is lepődött meg ezen annyira? Tudhatta volna előre, hogy az anyja a világért sem fog haza jönni hozzá. Jól el van Ő a kis barátjával. Az meg persze senkit nem érdekel, hogy Lizzel mi van. Akár öngyilkos is lehetne, még azt se vennék észre. Teljesen egyedül van... feléje sem néz senki. Bármit megtehetne.. bármivel maga ellen fordulhatna.

Unottan kapcsolgatott a csatornák közt és már elhatározta, hogy ma sem fog csinálni semmit.. amikor is hirtelen valaki becsengetett hozzájuk. Meglepve felállt a kanapéról és kiment ajtót nyitni, ám amikor megpillantotta a váratlan vendéget, szóhoz sem jutott.

- Te.. mit keresel itt? És.. honnan..

- Szia Liz - erőltetett mosolyt az arcára Damian - Tudod a portástól bármit kideríthetsz, ha kérdezel..

- Erre magamtól is rájöttem.. Ezért felesleges volt ide jönnöd.. - csukta volna be az ajtót, de Damian megakadályozta a kezével

- Várj .. kérlek..

- Mi van..? Nem volt elég amit a múltkor mondtál? Akarsz még egy kicsit gúnyolódni rajtam? Hát akkor csak tessék.. eggyel több vagy kevesebb már mit számít.. - vágta oda szemrehányóan

- Én csak szeretnék bocsánatot kérni... nem gondoltam komolyan amit mondtam - sóhajtott gondterhelten

- Valóban? És ez szerinted engem hol érdekel?..

- Nem akartalak megbántani.. 

- Jól van .. ha te mondod.. akkor végeztünk is ugye? Minden jót.. - csukta be az ajtót

De Damian nem hagyta magát. Idegesen dörömbölni kezdett az ajtón és megpróbálta elmagyarázni miért volt olyan elutasító.

- Várj már! Én tényleg nem akartalak megbántani.. - kiabált a lánynak csukott ajtón keresztül

De Liz nem válaszolt semmit. Csendben állt az ajtó túloldalán és hallgatta a fiú kétségbeesett magyarázkodását.

- Tudom mi történt az apáddal .. nagyon sajnálom - sóhajtott, majd tehetetlenül leült a lépcsőre.

Liz egy darabig még gondolkozott rajta, de végül kinyitotta az ajtót és megállt a fiú mögött.

- Honnan tudsz róla? - kérdezte halkan

- A suliban hallottam ahogy két tanár rólad beszélt... - nézett fel a lányra

Liz kezdte megsajnálni a fiút. Ott ült előtte a földön .. kétségbeesetten .. bűntudattal a lelkében.. muszáj volt beengednie őt. Nem hagyhatta, hogy ilyen hidegben ott ücsörögjön.

- Jó .. tudod mit? Gyere be .. még a végén megfázol itt nekem. Így is csurom víz a hajad.. - sóhajtott majd kitárta a fiú előtt az ajtót

- Köszönöm...

Majd mindketten bementek a lakásba.

~~~

- Egyedül vagy? - kérdezte meglepetten a fiú, mikor bementek a nappaliba
- Igen. Anyám nincs itthon.. - válaszolta unottan Liz
- De gondolom nemsokára hazaér..
- Jó is lenne - nevetett fel gúnyosan a lány
- Ezt hogy érted?
- Tudod már péntek óta egyedül vagyok.. - sóhajtott fáradtan a lány
Damian meglepetten meredt maga elé. Nem értette a lányt. Próbálta megfejteni mi járhat a gondolataiban. Próbálta kicsit jobban megismerni.. de ahogy egyre több időt volt a lánnyal, kezdett rájönni.. Liz egyáltalán nem olyan mint amilyennek gondolta. Ő egy teljesen egyedül hagyott.. magányos és szomorú lány, akinek nagy szüksége lenne a családjára.. de ez sajnos nem adatott meg neki. Nagyon rosszul tette amikor mit sem sejtve valódi életéről, ok nélkül ítélkezett felette.
- Figyelj Liz.. - nézett a lány szemeibe - Én tényleg nagyon sajnálom amit mondtam. Ha tudtam volna az igazat soha nem vádaskodtam volna ..
- Mindegy.. már nem számít. Felejtsük el, rendben? - erőltetett mosolyt az arcára, majd hirtelen felállt - Kérsz valamit inni?
- Nem köszönöm.. - válaszolta halkan Damian és ő is felállt
Majd hirtelen néma csend lett úrrá a szobában. Nem igazán tudták, mit kellene mondaniuk.. mit kellene tenniük. Nem ismerték egymást. Nem tudták mi járhat a másik gondolataiban. Mint két ismeretlen idegen, úgy álltak egymás mellett.
- Miért vagy olyan elutasító mindenkivel? - szólalt meg végül Liz
- Ez bonyolult.. - sóhajtott
- Képes vagyok rá hogy felfogjam - lépett közelebb felé Liz
- Nem! Ez kibaszottul nem olyan egyszerű mint ahogy gondolod.. Kurvára nem tudsz rólam semmit és rohadtul nem tudod mit miért teszek és miért vagyok olyan amilyen! - kelt ki magából idegesen a fiú
Liz.. ahelyett, hogy ismét könnyek közt elfutott volna Damian elől, bátran állta a fiú dühödt tekintetét. Elhatározta, hogy ha bármi áron is, de akkor is a közelébe .. a bizalmába fog férkőzni. Ki fogja deríteni mi történt vele.. mi tette Őt ilyen agresszívvá és segíteni fog rajta. Még ha a fiú nem is akarja...
- Azt hiszed, hogy csak neked lehet szar életed? Hogy minden mocskos dolog.. minden egyes megaláztatás csak veled történhet meg?! - vetette oda szárazon -  Nézz csak rám! Meghalt az apám és örülök, ha az anyámmal hetente 2 szót tudok beszélni! Minden egyes napomat egyedül kell eltöltenem és nem számíthatok senkire!
- Hidd el még így is szívesen cserélnék veled! - kiáltotta idegesen Damian
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte döbbenten a lány
Ám a következő pillanatban Damian a lány elé lépve felhúzta pólóját, ezzel felfedve számos sebhelyét a testén.
- Ezeket hol szerezted? - érintette meg az egyik heget óvatosan Liz
- Az apámtól.. - sóhajtott gondterhelten - Egy pszichopata vadállat aki nem kegyelmez senkinek..
- Én.. nagyon sajnálom..
- Az anyámat kínozza .. engem pedig ha épp ahhoz van kedve félholtra ver... gyűlölöm Őt! Gyűlölöm azért amit az anyámmal tesz! Érted?! Gyűlölöm! - préselte ki nagy nehezen a szavakat ajkai közt
- Sajnálom.. - suttogta Liz
Majd Damian elkeseredve magára húzta a ruhadarabot és csendben megállt az ablakban. Nem szeretett a családjáról .. a fájdalmáról és a gondjairól beszélni. Főleg nem egy ismeretlen ember előtt.. És mégis .. úgy érezte Lizben megbízhat. Valamiért úgy érezte a lány megérti Őt..
Furcsa volt számára ez az egész .. talán mindkettejük számára furcsa volt. Eddig egy olyan világban éltek ahol nem ismerték egymást és nem tudtak a másik fájdalmáról. Mindig abban a hitben éltek, hogy náluk szerencsétlenebb ember nem is létezik a földön. Hogy minden egyes könnycseppet.. minden egyes fájdalmat.. szenvedést csak Ők élnek át... És most hogy találkoztak.. kiderült, hogy talán mégsincsenek egyedül a világban. Talán mindkettejüknek ugyanaz a fájdalmuk.. talán mindketten csak a békére és a szeretetre vágynak. Talán egymás mellett megoldást találhatnak a gondjaikra...

3. Rész

Damian... a fiú aki megmentette.. a fiú akiről azt hitte, ugyanolyan mint a többiek.. aki mit sem törődve saját testi épségével rávetette magát arra a kis görényre és megmentette Őt .. Be kellett vallania magának, tévedett a fiúval kapcsolatban.. 

Miután Liz hazaért a főiskolából egész nap csak az a fekete hajú srác járt az eszében. Miért segített neki? Miért nem hagyta Ő is ott, tehetetlenül .. úgy mint a többi diák? Nem érti miért tette.. hiszen Damian még csak nem is ismeri őt. És egy ember csak úgy nem tesz ilyet egy ismeretlen lányért ... legalábbis Liz így gondolja..

- Elizabeth itthon vagy? - kiáltott fel a szobájába édesanyja

- Igen anya.. - sétált ki a lépcsőhöz

- Szeretném, ha elmosogatnál és kitakarítanál! Nekem most el kell mennem .. lehet, hogy csak hétfőn érek haza.. - magyarázta, majd felkapva kabátját és a lakáskulcsot kisietett a házból.

- Hát persze anya .. ahogy akarod.. - suttogta immáron magának Liz

Jellemző. Minden házi munka az ő nyakába szakad és megint teljesen egyedül kell eltöltenie a hétvégét.

Pusztán csak azért, mert az anyjának valami jobb elfoglaltsága támadt. Az nem is érdekli, hogy Ő mit érez .. hogy a saját lánya mit szeretne.. hogy legalább még egyszer .. csak egyetlen egyszer eltölthessenek egy anya-lánya hétvégét... úgy mint rég..

Már nem is emlékszik azokra az időkre, amikor még együtt csináltak mindent. Amikor együtt nézték a családi filmeket.. amikor együtt fagyiztak és együtt féltek a viharban.. Ezek az idők már rég elmúltak .. és sajnos már soha nem térnek vissza.. soha többé...

~~~

Végre eljött a péntek. Már minden diák izgatottan várta ezt a napot, hiszen a péntek mindig azt jelenti, hogy vége a hétnek... jön a hétvége... nem kell tanulni. Mindenki élvezhette a szabadságot .. még ha csak két napra is ...

Ennek ellenére Liz mégsem volt nyugodt. Egyszerűen nem tudta megérteni miért mentette meg pár napja Damian.. és azt sem értette, miért nem látta azóta. Olyan mintha eltűnt volna .. mintha a föld nyelte volna el. Végső elkeseredésében arra jutott, megkérdezi az egyik tanárt .. vagy bárki mást, hogy mit tudnak róla... 

Így aztán reggel amikor beért a főiskolára az első útja a portára vezetett.

- Jó reggelt! - köszönt halkan

- Jó reggelt kívánok! Segíthetek valamiben? - kérdezte mosolyogva a portás

- Igen .. tulajdonképpen az egyik diákról szeretnék érdeklődni. Damiannak hívják és azt szeretném megtudni melyik teremben szokott első órája lenni - mondta zavartan Liz
- Fuhaa.. Damian.. várj csak máris utána nézek - nyitott fel egy vastag kötetes mappát - Itt is van. Damian Tenner. A második emeleten a II-es előadó teremben lesz órája
- Nagyon szépen köszönöm - erőltetett mosolyt az arcára és már indult is az említett terembe.
Szaporán szedte a lépcsőfokokat egymás után és végig azon agyalt mit is mondjon neki. Nem igazán tudta hova tenni a dolgot .. hiszen alig .. leginkább semennyire sem ismerte a fiút. Mégis kötelességének érezte személyesen is megköszönni amit érte tett. De .. talán inkább a kíváncsiság hajtotta ennyire. Mindenáron kiakarta deríteni miért segített rajta. Bármilyen furcsán is hangzik.. nem volt hozzászokva egy fiú segítőkészségéhez..
Mikor végre odaért a teremhez, egy pillanatra megtorpant. Biztos jó ötlet ez? Megéri neki bemenni hozzá? Mi van, ha szóba se áll vele? .. Ha egyszerűen elküldi.. vagy simán levegőnek nézi? .. Bármi is lesz ezt csak úgy fogja megtudni, ha bemegy oda.
Végül lassan benyitott a terembe.
Legnagyobb meglepetésére senki nem volt a teremben .. legalábbis azt hitte, amikor hirtelen megpillantotta a srácot az ablakban. Maga elé meredve, csendben kémlelte a tájat. Csak akkor vette észre a lányt, mikor az becsukta az ajtót. Meglepetten felemelte a fejét és mélyen a lány szemeibe nézett.
- Szia.. - köszönt alig hallhatóan Liz
- Mit akarsz? - kérdezte unottan a fiú
- Csak beszélni szerettem volna veled..
- Mondjad - mondta durván és átült a padba
- Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél a múltkor.. - lépett közelebb felé
- Nem kell megköszönnöd..
- Nem számít .. én akkor is szerettem volna. Nagyon féltem .. és fogalmam sincs mi történt volna, ha Te nem jössz.. - suttogta Liz
Damian elgondolkozva meredt maga elé. Látszott rajta, hogy nem igazán volt kedve beszélgetni, de Liz tovább próbálkozott.
- Egyébként Liz vagyok - jegyezte meg halkan a lány
De Damian továbbra sem válaszolt semmit. Csendben meredt maga elé.
- Miért mentél el olyan gyorsan?
- Miért érdekel? - emelte rá a tekintetét dühödten
- Én.. csak ..
- Figyelj .. már megköszönted.. elmondtad amit akartál .. vagy talán akarsz még valamit?
- Csak .. azt hittem.. tudunk beszélgetni egy kicsit.. - tette karba a kezeit zavartan
- De én nem akarok beszélgetni - emelte fel a hangját
Liz lassan felfogta, hogy Damiannal nem fog túl sokra jutni. Egyáltalán nem akar beszélgetni .. nem érdekli semmi.. Teljesen elzárkózott a külvilágtól. Szomorú volt, mert azt hitte talán barátra lel a fiúban .. de úgy látszik tévedett... megint..
- Miért vagy ilyen elutasító? - kérdezte halkan Liz
- Ha nem tetszik akár ki is mehetsz innen! Senki nem hívott ide és senki nem kérte, hogy megköszönj bármit is .. Menj szépen az óráidra tanulgassál aztán meg menj haza anyucihoz meg apucihoz akik mindent megtesznek az ő pici kislányuknak! Kibaszottul nincs szükségem az ilyen kis elkényeztetett libákra!! - kiabálta idegesen és nyomatékot adva szavainak felállt a helyéről.
A lánynak hirtelen könnybe lábadtak a szemei. Rettenetesen fájt neki amit Damian a fejéhez vágott. Fogalma sincs róla milyen életet él.. miket kell elviselni otthon .. hogy mennyit veszekszik az édesanyjával .. és arról meg pláne nincs fogalma, hogy az édesapja már lassan 14 éve meghalt. Semmit nem tud róla és mégis ilyenekkel vádolja. Mélységesen csalódott a fiúban. De leginkább magában. Naiv és hiszékeny volt. Hogy is gondolhatta, hogy Damian .. egyáltalán bárki is szóba áll vele?
Liz hirtelen hátat fordított a fiúnak és könnyes szemmel kiszaladt a teremből maga után hangosan becsapva az ajtót. Menekülni akart.. kiakart innen jutni.. elege volt mindenből és mindenkiből. Elege volt az egész világból.. az egész életéből. Legszívesebben az első fára felkötötte volna magát..

2. Rész

Egy új élet.. új hely.. új emberek.. új iskola .. új barátok.. egy újabb esély a boldogságra. Mindezek a gondolat jártak a fejében, és mélységesen reménykedett benne, hogy ezúttal a szerencse talán az oldalára áll. Hogy ezúttal igenis igaz barátokra .. békére lel.. De a sors sajnos nem volt könyörületes hozzá. Új iskolájában már az első héten bebizonyosodott számára.. itt bizony nem lesznek nyugodt pillanatai. Új otthonát már az első nap megutálta. A falak komorak, régi téglákkal kirakottak. Szobája ablakát sötét rácsok borítják. Az ereszcsatorna hangos zörgése éjszakánként halálra rémiszti. Utálja az egész kócerájt ahogy van. De hát ez van .. ez ellen nem tud mit tenni. Nem tehet .. engedelmeskednie kell. Ahogy az a jó kislányokhoz illik.

Még egészen kicsi volt .. alig volt talán 6 éves amikor édesapja halálával az egész eddigi élete elveszett. Egy rémálommá vált. Az édesanyja kifordult magából és teljesen a hatalma alá kerítette a lányt. Élettársait talán még annál is gyakrabban váltotta mint ahogy az emberek az alsóneműiket szokták. Egyik helyről a másikra költözött magával cipelve egyetlen gyermekét is, mit sem törődve a lánya érzéseivel..

Liz teljesen összeroppant.. de mindezekből semmit sem mutatott a külvilágnak. Nem akart gyengének .. sebezhetőnek tűnni. Azt akarta, hogy mindenki úgy higgye neki is épp olyan átlagos élete van, mint a többi tinédzsernek. Nem akarta, hogy ezt bárki is észre vegye.
A legegyszerűbb és legésszerűbb megoldásnak az tűnt, ha tombolás.. összeomlás.. veszekedés helyett elfogadja a helyzetét és a belül lázadó, üvöltő lány külsejére egy csendes, szelíd kislány képét ölti. Ezzel tényleg hihetően álcázta magát, mivel soha senki nem gondolná egy szomorú, néma lányról hogy belül majd szétveti a harag.
A főiskolán is elhitték a néma lány szerepét. Senki nem kérdezte tőle miért olyan amilyen .. miért jár mindenhova egyedül .. miért nem barátkozik a többi lánnyal. Senki... Leginkább csak próbálták levegőnek nézni.. vagy ha éppen úgy alakult a külseje miatt belekötni..

~~~

Már lassan három hetet eltöltött új iskolájában és az újabb költözés ötlete szerencsére még csak fel se merült. Úgy látszik édesanyja talán végre megállapodni látszik. Még az is lehet, hogy egész hosszú ideig kibírja majd az újabb kiszemeltjével.. mindenesetre Liznek egy cseppet sem szimpatikus az ürge.. 

A főiskola is egész kibírható. A tanulás könnyen megy neki .. a diákokkal pedig nem foglalkozik. Többnyire megpróbál beleolvadni a falakba.

És így is tett minden alkalommal egészen addig amíg egy nap ... a némaság már nem segített rajta..

A szokásos időben ért be a főiskolába és egyenesen a szekrénye felé vette az irányt, hogy előkészíthesse a tankönyveit az órákra. Ilyenkor gyakran eszébe jutott... milyen jól is tette, hogy egy művészetis főiskolára jelentkezett. Itt nem kell különféle bonyolult tantárgyakat vennie. Itt azt tanulhatja és csinálhatja amit szeret. Zenélhet és rajzolhat. Ezek nélkül az élete fabatkát sem érne..

Az első órája rögtön festészet történet volt. Békésen válogatta a füzeteit és már bezárta volna a szekrénye ajtaját is, amikor pár bunkó paraszt srác ugrándozva körülötte gúnyolódni kezdett.

- Anorex! Anorex! - kiabálták hangosan nevetve

A folyosón persze mindenki egyből rá szegezte a pillantását. Imádták a diákok, ha volt valami/ valaki akit kiröhöghettek.. kigúnyolhattak..

Próbált nem foglalkozni a megvető pillantásokkal és csendben elsétálni az előadó teremhez, de az egyik srác akkor sem szállt le róla.

- Mi van kicsi lány? Anyuci nem szokott etetni? - gúnyolódott és közben szánakozva végig nézett a lány vékony testén.

Liz nem válaszolt semmit. Mélyet sóhajtva vállára vette táskáját, becsukta a szekrénye ajtaját és elsétált a srácoktól.

- Most hova mész? Ne menj már el.. tök jót dumáltunk! - kiáltotta utána a srác és a nevetés halkulásából ítélve bizonyára ők is ott hagyták a szekrényét.

Szomorú és csalódott volt amiért ilyen életet kell élnie. Reménykedett benne, hogy legalább az iskolában nyugodt élete lesz .. de még ott sem hagyták békén.

Sietős léptekkel haladt előre a folyosón. Nem foglalkozott senkivel és úgy tűnt már a diákok sem törődnek a korábbi jelenettel. Mindenki nevetgélve csevegett a társával vagy éppen olvasgatott. Mindenki kivéve egy srácot. Egy fekete hajú.. furcsa srácot. Liz még csak rá se pillantott, de a szeme sarkából jól látta, hogy a srác őt nézi. És Ő más volt .. nem megvetéssel vagy gúnnyal nézett rá .. inkább döbbent és meglepett volt. Mintha nem értette volna az előbb történteket. Furcsa. Ő talán nem olyan mint a többi diák? Ő nem tudja mi az, hogy megvetés.. kigúnyolás.. szemétkedés? Nem.. Ő is biztos azon lepődött meg ennyire, hogy milyen sovány .. csak már nem jutott ideje a beszólásra.

Liz amilyen gyorsan csak tudott elsétált a srác mellett és eltűnt a tömegben. 

Igen sovány volt .. valóban rettenetesen sovány volt .. de nem anorexiás.. ő nem hánytatta magát és nem gondolta magáról, hogy kövér .. nem. Ő egyszerűen csak nem evett. Vagy ha igen akkor is nagyon keveset. Sovány volt .. de nem anorexiás.. És ezt sokan nem értették meg..

~~~

Miután az órák véget értek Liz fáradtan sétált a főiskola járdáján. Megkönnyebbülten lépett le az úttestre. Túlélt egy újabb napot. Ez már majdnem rekord. Igaz, hogy barátokat továbbra sem szerzett és a szünetekben is egyedül sétált.. de ez már csak részlet kérdés..

Sietős léptekkel átsétált az út túloldalára és mikor már azt hitte maga mögött hagyta a diákokat, a szekrényes fiú ismét feltűnt mögötte.

- Héé kislány! Hova sietsz annyira?- kiáltott utána a srác és a következő pillanatban egy erős szorítást érzett a csuklóján.

A fiú haverjai természetesen most is vele voltak. Szórakozottan, karba tett kezekkel figyelték ahogy barátjuk ráncigálja a tehetetlen lányt.

- Szálljatok már le rólam! - kiáltott fel kétségbeesetten

Megijedt. Nagyon megijedt. Ki tudja mit fognak most vele csinálni. Senki nem segít rajta. Egyedül van és bárki azt tehet vele amit csak akar.. hiszen még ahhoz is túl gyenge hogy megvédje magát.

- Nemár anorex! Csak szórakozunk egy kicsit.. ne izgulj tö jó lesz - nevetett a srác és közben egyre közelebb és közelebb ráncigálta magához

- Kérlek engedj el.. nem csináltam semmit .. - suttogta

- Az lehet, hogy te nem .. de én veled mindjárt csinálok valamit .. tök jó lesz - vigyorgott gúnyosan

És közben egyre közelebb vonva magához a lányt elkezdte szépen lassan lerángatni róla a ruhát.

- Engedj el! - zokogott fel a lány és erőszakosan rúgkapálni kezdett.

De még ez sem segített rajta. A fiú továbbra sem engedett a szorításából. Kezeit erőszakosan a ruhája alá vezette és durván simogatta a testét. Undorító volt. Teljesen megalázottnak érezte magát. Ennél rosszabbat soha életében nem élt még át. Talán még az anyja veszekedéseit is szívesebben elviselte volna .. bármit csak ezt ne.. Innen már nincs menekvés .. nem segít rajta senki.

Mikor már majdnem beletörődött abba, hogy a srác hamarosan bármit megtesz vele, valaki hirtelen egy erős lökéssel lerántotta róla a srácot.

Liz tehetetlenül a földre zuhant és sírva nézte végig a jelenetet.

Egy kapucnis srác két kezével meglökve a fiút kiabálni kezdett.

- Hagyd őt békén te rohadék! - kiabálta mély hangján

- Ebbe te ne szólj bele! Mocskos kis sátán ivadék.. - lökte vissza 

- Hozzá ne merj érni még egyszer! 

- Különben mi lesz? Átkot szórsz rám? - nevetett fel gúnyosan - Fuuhuu nagyon beszartam...

Ám a következő pillanatban a kapucnis srác egy jól irányzott ütéssel behúzott egyet a gyereknek aki meglepve a földre zuhant. Nagy szerencséje volt, hogy nem az orrát találta el.. így nem vérzett semmije.

- Takarodjatok innen vagy egyesével kitaposom a beleteket! - kiabálta és fenyegetőzve megindult a másik két srác felé

Azoknak pedig több se kellett, fürgén összekaparva a földről társukat elillantak onnan. Mintha ott se lettek volna és nem történt volna semmi.

Liz csak akkor ismerte fel a srácot mikor a fejéről lecsúszott a kapucni és csak egy sapka maradt a fején. Őt látta a folyosón is. Ő figyelte a szünetekben is .. és most .. megmentette az életét .. csak úgy..

Meggyőződve róla, hogy a három szerencsétlen már elment, a srác végre megfordult és a lányra nézett.
- Egyben vagy? - kérdezte valamivel nyugodtabb hangon
Majd a karját nyújtva a lány felé, óvatosan felsegítette a földről.
- Igen .. kö..köszönöm - suttogta halálra rémülve
- Nyugi.. már nincs mitől félned. Én nem foglak bántani - engedte el a lány kezét
- Ha te nem jössz ... ki tudja .. mit csinált volna velem .. - mondta könnybe lábadt szemmel
- Mondom már nem kell félned. Azok a kis parasztok többet vissza se jönnek - húzta vissza a fejére kapucniját és hátat fordítva a lánynak elindult az út felé.
- Most hova mész? Itt akarsz hagyni? .. Még a nevedet sem tudom.. - kiáltott utána a lány
- Damian.. - nézett hátra a lányra és zsebre dugva a kezét eltűnt a fák mögött.

1. Rész

A sötétség ördöge... a vadember... a fekete démon. Ilyen és ezekhez hasonló jelzőkkel illették az emberek. Pedig még csak nem is ismerték. Mert, ha igazán ismerték volna, rájöttek volna, hogy ez mind csak hazugság. Ez mind csak álca. Rájöttek volna, hogy a durva.. lázadó.. elutasító srác mögött egy megkeseredett, összetört lélek lakozik. Egy elkeseredett srác aki már megélte a poklok poklát. Aki vért izzadva küzdött azért, hogy eljuthasson oda, ahol most van. Aki fájdalmat nem ismerve haladt előre a tömegben.

Damian Tenner  mindössze még csak 8 éves volt, amikor a békésnek hitt élete fenekestül felfordulva egy soha véget nem érő rémálommá vált. Számtalan sebhely és heg ékeskedve testén bizonyítja milyen kemény élete is volt. Neki nem adatott meg az ami másoknak igen. Nem volt szerető családja... nem voltak barátai.. rengetegen elítélték stílusa és egyénisége miatt. Soha senki nem az alapján ítélkezett róla ami a lelkében lakozott. Soha. Mindig a külseje alapján ítélték el. Pedig elég volt csak a szemeibe nézni. Ott rejlik minden fájdalma.. minden elhullajtott könnycseppje... keserűsége. Bár igaz ez nem sok mindenkinek.. talán senkinek sem adatott meg.. hiszen senkit nem engedett közel magához. Durván elutasította a társait. De mégis.. aki igazán ismerte az jól tudta, milyen szörnyűségeken kellett keresztül mennie.

Miután betöltötte 20. életévét nem maradt más esélye. Az előkelő, jól képzett iskolák és a megfizethető munka helyett a festészetet és a zenét választotta. Egy olyan főiskolára iratkozott be, ahol mindezeket jól elsajátíthatta. 

Tanulva korábbi csalódásaiból senkivel nem alakított ki szoros kapcsolatot. Mindenki csak a magányos démonként ismerte aki félelmet nem ismerve kiállt személyisége és akarata mellett. Egyedül akart lenni. Magányosan sodródni a tömeggel. Nem számított neki semmi és senki.

Ám amikor már beletörődött volna nyomorúságos életébe jött valaki, aki mindent megváltoztatott körülötte. Aki talán segíthet rajta. Kihúzhatja a mélység és a halál torkából. Azonban ahhoz, hogy ez sikerülhessen .. neki is változnia kell...

~~~

Ez a nap is ugyanolyannak indult Damian számára mint a többi. Lassan, mit sem törődve a megvető diákokkal.. a durva beszólásokkal.. mindezeket elengedve maga mellett haladt végig a főiskola folyosóján. Már jól megszokta ezt a légkört. A sok undorító, aljas féreg... a felsőbbrendűnek képzelt gazdagok... Egyikőjük sem érdekelte. Had főljenek a saját levükben. Úgy se lesz sokáig ekkora a pofájuk. Az élet hamarosan őket is megtanítja a dolgok keményebbik részére. Arra, hogy hogyan éljék túl magányosan.. magukra utalva a mindennapokat. Akkor majd ők is megtudják mi az hogy alázat.. kényszer.. beletörődés.. gyűlölet .. utálat... Akkor majd ők is megismerik ezt az életet.

Festővászonnal a kezében haladt el a diákok között. Már majdnem beért az előadó terem bejárati ajtajához, amikor pár srác vihogó, gúnyos hangját meghallva megtorpant. 

- Anorex! Anorex! - ugrált körbe-körbe pár idióta srác

Damian nem is foglalkozott vele...hiszen már jól megszokta, hogy anorexiásnak gúnyolták. Még ha nem is volt az, de sovány alkata miatt számos diák gúnyt űzött belőle. Mélyet sóhajtva, tovább indult hát.

- Mi van kicsi lány? Anyuci nem szokott etetni? - hallotta meg újra a srácok hangját.

És ez most más volt. Valami furcsa volt. Ez most nem neki szólt. Meglepve megfordult hát amikor is végre megpillantotta a körbe-körbe ugráló diákokat. De volt ott még valami .. vagy inkább valaki.. Egy ismeretlen lány... Vörös haja alig ért a válláig.  Arca talán még a falnál is fehérebb volt. És ahogy a fiú is mondta, valóban rettenetesen sovány volt. Szekrényébe pakolva tudomást se vett a gúnyolódókról. Élettelen mozdulatokkal becsukta a szekrény ajtaját, vállára akasztva táskáját elsétált a diákoktól.

- Most hova mész? Ne menj már el.. tök jót dumáltunk! - kiáltotta az egyik nagyképű seggfej, majd a csoport tagjai hangos kacagásba kezdve elhagyták a folyosót.

A vörös hajú lány pedig sietős léptekkel, alig néhány centire elhaladva Damian mellett eltűnt a tömegben. Még csak észre se vette a fiút. Rá se pillantott, Damian mégis alaposan megfigyelte arcvonásait. Szomorúnak látszott... és a fiú pontosan tudta mit érezhet a lány. Pontosan tudta, hogy azért nem vett tudomást a diákok megvetéséről, mert valami más .. valami sokkal fájdalmasabb dolog nyomja a lelkét. Valami ami még a közröhejjé tételnél is sokkal fájdalmasabb...

Értetlenül állva a folyosó végén próbálta megfejteni a látottakat. Ki ez a lány? Mióta van itt?  És miért érzi úgy, hogy ez a lány más mint a többiek.. hogy talán Ő is a poklok poklát megjárva éli meg a mindennapjait..

Gondolatmenetéből végül a csöngő hangos zúgása rázta fel. A folyosón a tömeg lassan oszlani kezdett. Mindenki elindult az órákra, így hát Damian is kénytelen volt belépni az előadó terembe...

~~~

Az órák után Damian felszabadultan lépett ki a főiskola kapuján, ami egyenesen az utcára nyílt. Sok diák még megállt a kaputól nem messze elszívni a stresszoldó cigarettájukat. Néhányan kis csoportot alkotva, nevetgélve kibeszélték a napi pletyka termést. Szánalmasak... Azt hiszi ez a sok paraszt, hogy ha felsőbbrendűként viselkednek, többre viszik az életben? .. Undorító és nevetséges dolognak tartotta ezt. Így hát továbbra is mit sem törődve a tömeggel elindult a lépcső felé, hogy végre " haza " mehessen. Kapucniját a fejére húzva gondosan elrendezte hosszú fekete tincseit.

Ám ahogy lelépett az utolsó lépcsőfokról, ismét megpillantotta azt az ismeretlen vörös hajú lányt. A szekrényes jelenet után a szünetekben még párszor látta, ahogy egyedül sétál a folyosón, de nem tulajdonított neki túl nagy figyelmet. 

Azonban a lány most nem volt egyedül. Táskáját a vállán cipelve sietett az utca túloldalára érni, de az a néhány srác aki korábban kigúnyolta, most is a nyomában volt. 

- Héé kislány! Hova sietsz annyira? - kiáltott utána az egyikőjük és egy röpke mozdulattal megragadta a lány csuklóját

- Szálljatok már le rólam! - mondta kétségbeesetten a lány

- Nemár anorex! Csak szórakozunk egy kicsit.. ne izgulj tö jó lesz - nevetett a srác és közben egyre közelebb és közelebb ráncigálta magához a lányt

Damian keze ökölbe szorult. Hogy lehet valaki ennyire aljas? És a többiek? Lelkiismeret furdalás nélkül hagyják, hogy  elbánjanak egy védtelen lánnyal. Undorító.. Hirtelen késztetést érzett a bosszúra. Valamit tennie kell. Nem hagyhatja, hogy ezt tegyék a lánnyal. Dühödt léptekkel futásnak eredt .. egyenesen a lány csuklóját szorító srác felé...

~~~