Már nem érdekelte semmi. Nem érdekelte a diákok megvető és gúnyos hahotázása. Még az sem érdekelte, hogy most a diákok egy életre emlékezni fognak a pár perccel ezelőtti dühkitörésére. Csak szaladt egyenesen előre. Minél messzebb, minél elhagyatottabb helyre. Túl sok volt neki ez az egész. Ezt már nem képes elviselni. Úgy érzi megfullad attól a rengeteg felgyülemlett és elnyomott fájdalmas emléktől. Ki akar szökni a világból. Ő ehhez már túl kevés...
- Liz várj! - kiáltott utána Damian
De a lány, mint ha meg se hallotta volna szaladt tovább. Az volt a terve, hogy kiszalad a főiskola hátsó kapuján. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy percnél is tovább ott maradjon azon a helyen. Egy életre elege lett az iskolából.. egy életre elege lett az emberekből.
- Liz! - kiáltott újból a fiú
- Hagyj békén Damian! - suttogta erőtlenül és remegő hanggal, bár legszívesebben inkább kiabált és üvöltözött volna, de egy hang se jött ki a torkán.
- Állj már meg! - rántotta vissza a csuklójánál fogva a fiú - Neked teljesen elment az eszed? Miért kellett kikezdened azzal a patkánnyal? És ha bántani fog? - hadarta idegesen
De a lány továbbra sem volt hajlandó válaszolni. Helyette dühösen a csuklójára pillantott, amit Damian még mindig szorosan tartott.
- Miért csinálod ezt? - eresztette el finoman a kezét - Liz, kérlek mondj már valamit...
Ekkor a lány hirtelen hátat fordítva a fiúnak végre megszólalt.
- Damian én ezt már nem bírom tovább! - suttogta rekedtes hangon, majd végre szabad utat engedve a könnyeinek, hangosan felzokogott - Annyira elegem van már mindenből! Ebből az egész rohadt, elcseszett életből! Minden egyes nap úgy kell élnem, mint egy láthatatlan embernek.. A saját anyám nem veszi észre, hogy mi van velem.. a főiskolán pedig mindenki csak átgázol és átnéz rajtam... - üvöltözött - Csak benned tudok megbízni.. - fordult a fiú felé, majd lassan felemelte a fejét és kétségbeesetten Damianra pillantott
A fiút elsőre nagyon meglepték a lány szavai, de miután felfogta mit is mondott, önkéntelenül is a karjaiba zárva szorosan magához ölelte. Annyira kimondhatatlanul fájt Őt így látnia. Bármit megtett volna, csak azért, hogy segíthessen rajta. Főleg azért, mert tudta.. pontosan tudta min megy keresztül a lány. Hiszen Ő is ugyanezt érezte.. hogy legszívesebben csak kiszaladt volna a világból és soha nem jött volna vissza.. hogy már semminek nincs értelme.. nincs értelme az egész életének...
De Ő már ezen túllépett. Damian most már úgy éli a mindennapjait, mintha egy megszokott... elviselt és agyon hordott ruhát viselne. Hiszen lássuk be, ugyanúgy mint a ruhánál, ha megpróbáljuk feljavítani és kiigazítani a hibáit, a foltok akkor is ott maradnak. Épp úgy mint az életben. Hiába próbálsz másképp élni.. mindent újrakezdeni.. az emlékek akkor is örökre megmaradnak. És már csupán ez.. a rossz emlékek állandó jelenléte .. tönkretesz mindent.
Azonban Liz még túl fiatal. Képtelen lenne végig csinálni mindezt egyedül. Túl nagy teher lenne...
- Liz kérlek próbálj meg megnyugodni.. - simogatta finoman a lány hátát - Hidd el.. hidd el, hogy minden rendbe fog jönni!
- Te is tudod, hogy ez nem igaz.. - szipogta a fiú mellkasába
- De igen..
- Miből gondolod? - nézett fel rá könnyes szemmel
- Azért mert Én itt leszek melletted! Én segíthetek neked.. - törölte le hüvelykujjával a lány könnyeit - Csak kérlek bízz bennem! És ne zárkózz be előttem... Hallod?
- Én... én nem tudom.. - gördült le egy újabb könnycsepp az arcán
- Bízz bennem! - ölelte magához újra - És ha lehet a közeljövőben messziről kerüld el azt a férget! Nem szeretném, ha bármi bajod esne..
- Rendben..
Majd miután Liz óvatosan kibontakozott a fiú öleléséből, még mondani akart valamit, de a szünet végét jelző csengő hirtelen félbeszakította.
- Azt hiszem most inkább órára kellene mennünk.. - mondta Damian, jelezve a lánynak, hogy esze ágában se legyen kiszökni a főiskolából
- Igen.. - suttogta, majd visszafordulva a bejárathoz, mindketten visszamentek az épületbe.
~~~
Miután az órák véget értek és mindenki kilépett az iskola kapuján Liz is elindult haza, vállára akasztva táskáját. Egyedül sétált, összevont karokkal végig azon gondolkozva ami délelőtt történt az ebédlőben és az udvaron. Ez volt az első alkalom, hogy valaki ennyire felhergelte. Azelőtt soha nem vetemedett volna ilyesmire... neki menni az iskola legveszélyesebb és legmocskosabb diákjának? Neem! Teljesen elképzelhetetlennek tűnt.. És most tessék. Megtette.. oda ment hozzá és megfenyegette. De.. mégse bánta meg.
És Damian.. féltette. Félti attól a patkánytól. Akkor is milyen ideges lett amikor az ebédlőben Aaron leült mellé és végig simított a lábán. Már csupán attól melegség járja át az egész testét, ha csak arra gondol van valaki aki gondoskodik róla. Aki félti és óvja mindentől.. Damian az első fiú... egyáltalán az első ember, aki így törődik vele. És a fiú megígérte neki, hogy mellette lesz és segít neki.. mindenben.
Nem igazán tudja elképzelni, hogy ez tényleg így fog történni, hiszen Damiannak is meg van a maga baja. Nem kell, hogy még az ő bajait is a terhére vegye.. De.. mégis.. annyira örül, hogy Rá számíthat. Nem is tudja elképzelni mi lenne vele itt a főiskolán nélküle... Mélyet sóhajtva hát tovább sétált a járdán, és a háta mögött hagyva az iskolát hazament..
~~~
Aznap késő este Liz egyedül rajzolt a szobájában. Az anyja és a barátja "Burt" pedig kettesben szórakoztak a nappaliban. A lány egyre jobban érezte, hogy valami nem stimmel a pasassal. Annyira ellenszenves számára. Nem is érti, hogy lehet egy ilyennel együtt az anyja. Büdös, szakadt ruhákban járkál... undorítóan viselkedik. Egyszerűen egy elviselhetetlen alak. De hát ha az anyjának ez kell...
Mélyet sóhajtva ráharapott tollának a végére és azon tanakodott mit rajzoljon még a papírra. Nem volt egy remekmű.. csak egy egyszerű kereszt néhány lánccal. Igazán csak egy apróság. Ám a számára ez annál többet jelentett. Édesapjának volt hasonló medálja, csakhogy halála után az anyja minden fellelhető emléket kidobott és eldugott előle. Csupán az emléke maradt meg, az is halványan, de a keresztre pontosan emlékezett. Beletörődve hát lerakta az íróasztalára a képet, amikor is hirtelen egy halk koppanásra lett figyelmes. Majd az elsőt követte egy második, a másodikat pedig egy harmadik. Nem sokkal később édesanyja rontott be a szobájába idegesen kiabálva.
- Azonnal küld el innen ezt az elmebeteg huligánt különben hívom a rendőrséget!! - üvöltötte az ablak felé mutogatva
A lány nem igazán értette miről beszélt a nő, így abban a pillanatban az egyetlen elmebeteg akit eltudott képzelni, az anyja volt. Értetlenül állva az asztala mellett nézte ahogy a nő kiviharzik a szobájából és hangosan becsapva maga mögött azt ajtót magára hagyja Őt.
Egy újabb koppanás hallatszott amire már Ő is érdeklődve felfigyelt. Lassan odalépett az ablakához és amikor kidugta a fejét a sötét függönyön nem hitt a szemének. Azonnal kinyitotta a zárt és óvatosan kihajolva a párkányra támaszkodott.
- Damian! Megőrültél? Mit csinálsz itt? - suttogta a sötétbe- Érted jöttem! Gyere le - kiáltotta a fiú
- Micsoda?! Ezt te sem gondoltad komolyan.. az anyám megfog ölni. Mindkettőnket..
- Kérlek, gyere velem! Ha nem jössz le tovább dobálom az ablakod! - mondta elszántan a fiú
- Gyere fel a gangra. Kimegyek hozzád... - mondta megadóan a lány, majd visszahajolt a párkányról, bezárta az ablakot és sietős léptekkel lement a bejárati ajtóhoz
- Hova mész kislányom?! - kérdezte számonkérő hangon egy női hang a háta mögött
- Én.. én csak kimegyek egy kicsit levegőzni - hazudta gyorsan
- 5 percet kapsz.
Majd miután a nő visszament a nappaliba Liz egy gyors mozdulattal kinyitotta a bejárati ajtót és amilyen gyorsan csak tudott kiszaladt a gangra. Damian már ott várta. Hátát az egyik oszlopnak döntve türelmesen ácsorgott.
- Neked teljesen elment az eszed? Hogy kerülsz ide? - támadta le a fiút
- Mutatni akarok neked valamit!
- De ilyenkor?
- Kérlek, gyere velem!
- De.. de az anyám.. - próbált ellenkezni
- Nem Te mondtam, hogy az se érdekli, hogy egyáltalán létezel?
- De igen.. csak tudod amikor helyette kell valamit megcsinálni..
- Gyere velem! - fogta meg a lány kezét a fiú, majd óvatosan húzni kezdte
- Várj! Én .. én nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.. - mondta zavartan a lány, ám a következő pillanatban édesanyja jelent meg az ajtajukban. Legnagyobb szerencsétlenségükre egyből megpillantotta őket a gangon.
- Héé! Te mit csinálsz a lányommal?! Azonnal takarodj innen! - kiabálta idegesen
Majd sietős léptekkel megindult feléjük. Damian azonban ezt megelőzve futásnak eredt szorosan maga után húzva a lányt.
- Fuss Liz! - kiáltotta a lánynak - Rohanj ahogy csak bírsz!
És Liz szaladt, ahogy csak bírták vékony lábai. Nem érdekelték a következmények.. márpedig tisztában volt vele, hogy ezért igenis megfog bűnhődni, de nem érdekelte. Boldog volt, mert Damiannal lehetett. Fogalma sem volt róla hova mennek, Ő csak szaladt. Élvezte ahogy az esti friss levegő belekap rövid fürtjeibe és egész lényét megborzongatva kirázza a hideg. Nem tudta hova mennek, de érezte... tudta.. ez lesz élete egyik legszebb éjszakája. Abban pedig teljesen biztos volt, hogy soha nem fogja megbánni tettét. Kézen fogva szaladt Damiannal le a lépcsőkön, át az úttesten, majd végül mindketten eltűntek az erdő sötét, hűvös és elhagyatott mélyében...
