A vörös hajú lány reggeli látogatása óta Damian egész nap rosszul érezte magát. Lehet, hogy túl durva volt vele? Talán hagynia kellett volna a közeledését? Hiszen .. Ő nem olyannak tűnik mint a többi lány.. talán Ő nem is egy olyan elkényeztetett kis liba, mint amilyennek mondta. Végül is csak beszélgetni szeretett volna .. ő pedig durván elutasította .. és keményen elítélte. Pocsék érzés volt. Pont úgy viselkedett a lánnyal, mint ahogy vele szoktak a többiek. Pedig megígérte .. megfogadta magának, hogy ő soha nem lesz olyan mint mások. Ő nem ítél első látásra .. erre.. az első adandó alkalommal átgázolt egy védtelen lány lelkén.
És, hogy még egy lapáttal nehezítsen a lelkiismeretén megtudott a lányról egy olyan dolgot amire soha az életében nem számított volna. Épp a folyosón sétált, egyenesen a szekrénye felé. Már nem volt több órája, így lassan indult haza. Gyorsan bedobálta a tankönyveit és bezárta a szekrény ajtaját, amikor meghallotta, hogy a mellette álló két tanár egy Liz nevű, vörös hajú lányról beszélget. Csendben meghúzta magát a sarokban, hogy még véletlenül se vegyék észre, majd onnan hallgatta a beszélgetést.
- Nagyon furcsa volt az órákon ma .. teljesen magába fordult volt - magyarázta a férfi
- Igen ez nekem is feltűnt... - sóhajtott a vele szemben álló tanárnő
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehezen viseli az édesapja halálát... hiszen már vagy 14 éve meghalt - mondta alig hallhatóan a férfi.
Alig hallhatóan, Damian mégis minden egyes szót pontosan értett. Mintha csak egy tőrt döftek volna a szívébe... hatalmas nagy hibát követett el. Egy olyan hibát amit már nem lehet visszacsinálni.. A kimondott szavakat nem lehet elfelejteni..
- Jó.. de ez érthető. Bizonyára nagyon szerette Őt... - magyarázta a nő
- Mélységesen átérzem Liz fájdalmát.. de azért bízom benne, hogy ez az egész nem fog a tanulás rovására menni. Nem örülnék neki.. - sóhajtott a férfi, majd miután kibeszélték magukat, mindketten elhagyták a folyosót.
Damian pedig magára maradva előbújt a sarokból. Teljesen sokkolta a hír, miszerint Liz.. a lány akinek nem olyan rég még a szüleit szidta .. az édesapja már évek óta nem él. Soha nem gondolta volna.. még csak át se gondolta miket mond. Nem hitte volna, hogy következményei lesznek a szavainak. Rettenetesen megbánta már azokat amiket a lány fejéhez vágott. Szerette volna meg nem történtté tenni a dolgokat.. de pontosan tudta hogy ez lehetetlen..
Valamit tennie kell... nem hagyhatja ennyiben a dolgot... Nem lehet ennyire szívtelen.. ennyire aljas..
Már pontosan tudta mit kell tennie. Elszántan elindult a lépcsők felé, majd szapora léptekkel lement egyenesen a portára.
~~~
Szombat délután volt. Odakint hideg volt és esett az eső. Egy újabb magányos nap anya nélkül. Miért is lepődött meg ezen annyira? Tudhatta volna előre, hogy az anyja a világért sem fog haza jönni hozzá. Jól el van Ő a kis barátjával. Az meg persze senkit nem érdekel, hogy Lizzel mi van. Akár öngyilkos is lehetne, még azt se vennék észre. Teljesen egyedül van... feléje sem néz senki. Bármit megtehetne.. bármivel maga ellen fordulhatna.
Unottan kapcsolgatott a csatornák közt és már elhatározta, hogy ma sem fog csinálni semmit.. amikor is hirtelen valaki becsengetett hozzájuk. Meglepve felállt a kanapéról és kiment ajtót nyitni, ám amikor megpillantotta a váratlan vendéget, szóhoz sem jutott.
- Te.. mit keresel itt? És.. honnan..
- Szia Liz - erőltetett mosolyt az arcára Damian - Tudod a portástól bármit kideríthetsz, ha kérdezel..
- Erre magamtól is rájöttem.. Ezért felesleges volt ide jönnöd.. - csukta volna be az ajtót, de Damian megakadályozta a kezével
- Várj .. kérlek..
- Mi van..? Nem volt elég amit a múltkor mondtál? Akarsz még egy kicsit gúnyolódni rajtam? Hát akkor csak tessék.. eggyel több vagy kevesebb már mit számít.. - vágta oda szemrehányóan
- Én csak szeretnék bocsánatot kérni... nem gondoltam komolyan amit mondtam - sóhajtott gondterhelten
- Valóban? És ez szerinted engem hol érdekel?..
- Nem akartalak megbántani..
- Jól van .. ha te mondod.. akkor végeztünk is ugye? Minden jót.. - csukta be az ajtót
De Damian nem hagyta magát. Idegesen dörömbölni kezdett az ajtón és megpróbálta elmagyarázni miért volt olyan elutasító.
- Várj már! Én tényleg nem akartalak megbántani.. - kiabált a lánynak csukott ajtón keresztül
De Liz nem válaszolt semmit. Csendben állt az ajtó túloldalán és hallgatta a fiú kétségbeesett magyarázkodását.
- Tudom mi történt az apáddal .. nagyon sajnálom - sóhajtott, majd tehetetlenül leült a lépcsőre.
Liz egy darabig még gondolkozott rajta, de végül kinyitotta az ajtót és megállt a fiú mögött.
- Honnan tudsz róla? - kérdezte halkan
- A suliban hallottam ahogy két tanár rólad beszélt... - nézett fel a lányra
Liz kezdte megsajnálni a fiút. Ott ült előtte a földön .. kétségbeesetten .. bűntudattal a lelkében.. muszáj volt beengednie őt. Nem hagyhatta, hogy ilyen hidegben ott ücsörögjön.
- Jó .. tudod mit? Gyere be .. még a végén megfázol itt nekem. Így is csurom víz a hajad.. - sóhajtott majd kitárta a fiú előtt az ajtót
- Köszönöm...
Majd mindketten bementek a lakásba.
~~~
- Egyedül vagy? - kérdezte meglepetten a fiú, mikor bementek a nappaliba
- Igen. Anyám nincs itthon.. - válaszolta unottan Liz
- De gondolom nemsokára hazaér..
- Jó is lenne - nevetett fel gúnyosan a lány
- Ezt hogy érted?
- Tudod már péntek óta egyedül vagyok.. - sóhajtott fáradtan a lány
Damian meglepetten meredt maga elé. Nem értette a lányt. Próbálta megfejteni mi járhat a gondolataiban. Próbálta kicsit jobban megismerni.. de ahogy egyre több időt volt a lánnyal, kezdett rájönni.. Liz egyáltalán nem olyan mint amilyennek gondolta. Ő egy teljesen egyedül hagyott.. magányos és szomorú lány, akinek nagy szüksége lenne a családjára.. de ez sajnos nem adatott meg neki. Nagyon rosszul tette amikor mit sem sejtve valódi életéről, ok nélkül ítélkezett felette.
- Figyelj Liz.. - nézett a lány szemeibe - Én tényleg nagyon sajnálom amit mondtam. Ha tudtam volna az igazat soha nem vádaskodtam volna ..
- Mindegy.. már nem számít. Felejtsük el, rendben? - erőltetett mosolyt az arcára, majd hirtelen felállt - Kérsz valamit inni?
- Nem köszönöm.. - válaszolta halkan Damian és ő is felállt
Majd hirtelen néma csend lett úrrá a szobában. Nem igazán tudták, mit kellene mondaniuk.. mit kellene tenniük. Nem ismerték egymást. Nem tudták mi járhat a másik gondolataiban. Mint két ismeretlen idegen, úgy álltak egymás mellett.
- Miért vagy olyan elutasító mindenkivel? - szólalt meg végül Liz
- Ez bonyolult.. - sóhajtott
- Képes vagyok rá hogy felfogjam - lépett közelebb felé Liz
- Nem! Ez kibaszottul nem olyan egyszerű mint ahogy gondolod.. Kurvára nem tudsz rólam semmit és rohadtul nem tudod mit miért teszek és miért vagyok olyan amilyen! - kelt ki magából idegesen a fiú
Liz.. ahelyett, hogy ismét könnyek közt elfutott volna Damian elől, bátran állta a fiú dühödt tekintetét. Elhatározta, hogy ha bármi áron is, de akkor is a közelébe .. a bizalmába fog férkőzni. Ki fogja deríteni mi történt vele.. mi tette Őt ilyen agresszívvá és segíteni fog rajta. Még ha a fiú nem is akarja...
- Azt hiszed, hogy csak neked lehet szar életed? Hogy minden mocskos dolog.. minden egyes megaláztatás csak veled történhet meg?! - vetette oda szárazon - Nézz csak rám! Meghalt az apám és örülök, ha az anyámmal hetente 2 szót tudok beszélni! Minden egyes napomat egyedül kell eltöltenem és nem számíthatok senkire!
- Hidd el még így is szívesen cserélnék veled! - kiáltotta idegesen Damian
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte döbbenten a lány
Ám a következő pillanatban Damian a lány elé lépve felhúzta pólóját, ezzel felfedve számos sebhelyét a testén.- Ezeket hol szerezted? - érintette meg az egyik heget óvatosan Liz
- Az apámtól.. - sóhajtott gondterhelten - Egy pszichopata vadállat aki nem kegyelmez senkinek..
- Én.. nagyon sajnálom..
- Az anyámat kínozza .. engem pedig ha épp ahhoz van kedve félholtra ver... gyűlölöm Őt! Gyűlölöm azért amit az anyámmal tesz! Érted?! Gyűlölöm! - préselte ki nagy nehezen a szavakat ajkai közt
- Sajnálom.. - suttogta Liz
Majd Damian elkeseredve magára húzta a ruhadarabot és csendben megállt az ablakban. Nem szeretett a családjáról .. a fájdalmáról és a gondjairól beszélni. Főleg nem egy ismeretlen ember előtt.. És mégis .. úgy érezte Lizben megbízhat. Valamiért úgy érezte a lány megérti Őt..
Furcsa volt számára ez az egész .. talán mindkettejük számára furcsa volt. Eddig egy olyan világban éltek ahol nem ismerték egymást és nem tudtak a másik fájdalmáról. Mindig abban a hitben éltek, hogy náluk szerencsétlenebb ember nem is létezik a földön. Hogy minden egyes könnycseppet.. minden egyes fájdalmat.. szenvedést csak Ők élnek át... És most hogy találkoztak.. kiderült, hogy talán mégsincsenek egyedül a világban. Talán mindkettejüknek ugyanaz a fájdalmuk.. talán mindketten csak a békére és a szeretetre vágynak. Talán egymás mellett megoldást találhatnak a gondjaikra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése