- Ne feledjék, hogy a következő órán vetítés lesz, ezért kérek mindenkit az előadó teremben megjelenni! Köszönöm a figyelmüket, a viszont látásra! - fejezte be az órát a művészet történet tanár, majd határozott léptekkel kisétált a teremből, nyomában a zúgolódó diákokkal.
Damian, mint általában minden óra végén, most is egyenesen a szekrénye felé sétált. Ráérősen elpakolta a könyveit és miután gondosan bezárta a szekrény ajtaját, egy kósza ötlettől vezérelve sétálni kezdett a folyosón.
Igaz már vagy 2 éve tanult a főiskolán, furcsa mód mégsem ismerte az épület részeit. Mint egy újonnan jött ismeretlen diák, úgy sétált egyik teremből a másikba. Mit sem törődve a visítozó idiótákkal és elengedve a füle mellett a beszólásokat békésen sétált a folyosókon. Benézett minden helyiségbe, minden emeletre... és.. talán még Ő maga sem tudta, de legbelül érezte, nem véletlenül rója a folyosókat... Keres valakit .. és az a valaki nem más mint Liz.
Egyre jobban érdekelte a lány. Egyre jobban érdekelte, hogy mi van vele .. sőt kezdte úgy érezni, hogy egyszer talán még barátok is lehetnek. Igazi.. jó barátok. Elvégre is már legalább egy hónapja, hogy megmentette annak az undorító féregnek a karjai közül ... és.. egyáltalán nem bánta meg, hogy akkor elment hozzá bocsánatot kérni. Örült, hogy végre volt valaki aki igazán megértette Őt... aki mellette állt mindenben. Nagyon régóta nem érzett már ilyet .. nagyon régóta nem tudott már megbízni senkiben. És mégis Liz más volt... Úgy érezte benne megbízhat és akár a legféltettebb titkait is rábízhatná.. akár.. de mégsem tette. Mindannak ellenére, hogy egyre szorosabb lett a köztük lévő kapcsolat, mégis valami visszatartotta .. valamitől félt. Még nem szokta meg ezt az új helyzetet.. hogy valakit ilyen közel engedjen magához..
Ahogy sétált a földszinti folyosón, hirtelen valami megütötte a fülét. Lágy hegedű szó szűrődött ki a zeneszobából. Lágy, de mégis erőteljes érzelemmel. Nagyon megható dallam volt és egyszerűen képtelenség lett volna nem bemenni a terembe. Így hát Damian halkan benyitott a nagy és vastag faborítású ajtón, majd mikor a hang irányába fordult, megpillantott egy lányt az ablakban. Először nem ismerte fel, de mikor közelebb lépett a lányhoz rájött, hogy Ő valójában Liz volt.Gyönyörű volt. Kecsesen megtámasztva állával a hegedűt, csukott szemmel játszott. Teljesen beleélte magát a zenébe. Látszott rajta, hogy élvezi és szeretettel csinálja mindezt. Mintha a zenélés közben egy teljesen más világban élne. Egy békés és boldog világban ahol senki nem árt neki és senki nem hagyja magára. Igen.. Damian pontosan tudta milyen érzés ez... Amikor kizársz mindent a külvilágból és nem gondolsz semmire .. csak a zenére és a békére koncentrálsz. Pontosan ezt érzi Ő is minden alkalommal amikor a gitárján játszik.
Nem akarta megzavarni a játékát, így csak csendben nekitámaszkodva az ajtónak figyelte a lányt. Alaposan végigmérte és be kellett ismernie magának, annak ellenére hogy milyen sovány és egyáltalán nem olyan mint a többi lány, gyönyörű teremtés. Egy nagyon különleges és erős lány...
- Mióta állsz ott? - halkult el a hegedű szó, majd a fiú Liz gyönyörű kék szemeivel találta szembe magát
- Egy ideje.. - válaszolta unottan
- Ha mondani akartál valamit, mondd nyugodtan már úgyis végeztem - rakta bele a tartójába a hegedűt Liz
- Nem akartam semmit .. csak..
- Csak? - kérdezte halkan Liz
- Csak látni szerettelek volna .. tudni akartam mi van veled - válaszolta határozottan Damian
Lizt nagyon meglepte ez a kijelentés, de ugyanakkor egy apró mosoly terült szét az arcán. Boldog volt, hogy a fiú felkereste .. boldog volt mert végre hiányzott valakinek. Végre volt valaki akit érdekelt mi van vele. Ennél többet kívánni sem tudott volna.
- Nem történt velem semmi különös .. legalábbis amióta.. - harapta el a mondat végét Liz
- Amióta mi? - lépett közelebb a lányhoz Damian
- Semmi ... nem érdekes.. - terelte el a szót és gyorsan lezárta a hegedű tartóját, hogy még véletlenül se kelljen a fiú szemeibe néznie.
- Ha tudok segíteni valamiben .. csak szólj - fogta meg a lány vállát
Ekkor Liz hirtelen megrezdült. Ez volt az első alkalom, hogy a fiú megérintette. Volt valami Damianban ami rettenetesen vonzotta a lányt. A kedvessége .. az hogy benne megbízik és nem taszítja el magától úgy mint a többieket. Kedvelte Őt .. talán már túlságosan is. Azóta a nap óta, hogy megmentette .. egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből.
- Figyelj csak - szólalt meg végül Damian - Arra gondoltam, hogy együtt ebédelhetnénk. Úgyis nemsokára ebédszünet van.. mehetnénk együtt...
- Benne vagyok - mosolygott Liz és óvatosan vállára vette a hegedűtartót, majd mindketten elindultak az ebédlőbe.
~~~
- Liz mi a baj? - kérdezte Damian, miután a lány már vagy egy fél órája csak forgatta a villáját a tésztában
- Semmi... - mondta halkan
- De hát látom, hogy bánt valami. Alig ettél..
- Nem szoktam a suliban enni. És amúgy sem vagyok éhes.. Egy falat se menne le a torkomon - tette le végül a villát
Damian tehetetlenül felsóhajtott és eltolta maga elől a tányért. Nem értette a lányt. Egyszerűen képtelen volt rájönni mi járhat a fejében. Folyton bezárkózik és senkinek nem hagyja, hogy segítsen rajta. Pedig Ő már kezdi megkedvelni a lányt. Rájött, hogy Liz teljesen más mint a többi lány. Ő egy törékeny és magányos lány, akinek törődésre van szüksége. Ezért minél közelebb akar férkőzni hozzá, mert tudja.. pontosan tudja, hogy csak Ő segíthet rajta. Csak Ő képes átérezni és megérteni a fájdalmát. De így.. hogy nem beszél neki a gondjairól... nem ossza meg vele a problémáit. Így nem tehet semmit.. Teljesen tehetetlennek érzi magát.Itt ül előtte egy őrülten tehetséges és gyönyörű lány, aki ahelyett hogy élvezné az életet elfordul a társaitól.. elfordul a barátaitól. Ahogy végig néz az ebédlőben ücsörgő embereken, mindenkin csak ugyan azt látja. Kapzsiság.. önzőség... irigység. Ezek a szavak mind egytől egyig a mai tinédzsereket jellemzik. Senkit nem érdekel semmi más, csak saját maga. Senki nem foglalkozik a mások érzéseivel. Kegyetlenül áttaposnak az embereken, csak azért, hogy elérjék a céljaikat. És ez az ami szánalomra méltó. Ez a mérhetetlen aljasság..
- Nézd csak kik vannak itt! A mi drága Jancsi és Juliskánk.. - nevetett fel hirtelen mögülük, egy már jól ismert hang
- Dugulj be Aaron... - vetette oda szánakozva Damian, majd úgy tett mintha nem történt volna semmi
Na igen. Ezzel a gyerekkel nem érdemes ujjat húzni. Bár köztudott róla, hogy csak a szája nagy, azért okosabb, ha az ember távol tartja magát az ilyesfajtáktól. Aaron Grifith a főiskola egyik legnagyobb patkánya. Gátlástalanul keresztül gázol másokon és mindenkit megfélemlítve teljesen rátelepszik a diákokra. Úgy irányít mindenkit, mintha csak egy madzagra kötött bábuk lennének. Nem ismer határokat és soha nem áll le. Egyedül csakis Damiannak volt bátorsága ahhoz, hogy szembe szálljon vele..- Fuhuhuu.. Most aztán nagyon beszartam sátán ivadék! De látom már szereztél magadnak egy bajtársat is.. - ült le közvetlenül Liz mellé, aki egész idő alatt csak becsukott szemmel hallgatta a jelenetet - Szia cica. Ugye emlékszel még rám? Azóta is csak Te jársz az eszemben... - simított végig a lány combján
- Hagyd Őt békén! - állt fel az asztal mögül Damian, majd gyilkos pillantásokkal végig mérte az előtte ülő srácot
- Hallod ezt? A gazdi ideges.. - nevetett fel gúnyosan Aaron, majd ő is felállt és egyenesen Damian elé sétált - Na mi van haver? Nem tetszik valami?
- A mocskos pofád az ami nem teszik.. - suttogta szemrebbenés nélkül a srác arcába - Szóval azt ajánlom húzz el innen de kurva gyorsan, mert különben szétverem a szád.
Pár percig még így álltak, szemtől szembe egymással, majd nem sokkal később Aaron gúnyosan felnevetett és a haverjaival együtt átsétáltak a saját asztalukhoz.
Miután leültek, Damian is helyet foglalt, azonban benne még mindig forrt a düh. Nem sok kellett hozzá, hogy neki essen a srácnak. Vett egy mély lélegzetet, majd óvatosan Lizre pillantott. A lány szemeiből sugárzott a harag. Az olykor vidám, kék szemei most csillapíthatatlan bosszúvágytól csillogtak.
- Mi van? - kérdezte még mindig idegesen
- Ez most mire volt jó? - suttogta számon kérő hangon
- Törődj a magad dolgával! Ez nem rád tartozik..
- Nem rám tartozik? Tévedsz! Igenis rohadtul rám tartozik! - emelte fel a hangját Liz - Már kibaszottul elegem van ebből az aljas féregből! Azt hiszi engem bármivel megtud félemlíteni?! Meddig kell még eltűrnöm ezt Damian? Mégis meddig?! - állt fel a helyéről a lány, ezzel hangosan kirúgva maga alól a széket
- Most hova mész?! - kérdezte kétségbeesetten Damian, de már túl késő volt
Liz elszántan, dühtől fűtve megindult egyenesen Aaron asztalához. A srác mit sem sejtve vihorászott a haverjaival, amikor a lány hirtelen az asztalról az arcába lökve a tálcáját megállt előtte.
- Te normális vagy ember?! - ugrott fel idegesen
- Én?! Én teljesen normális vagyok képzeld!! Viszont belőled már rohadtul elegem van! - lökte meg a mellkasánál fogva - Mit képzelsz te magadról? Azt hiszed bármit megtehetsz? Vagy, hogy mindenki úgy ugrik ahogy te fütyülsz?
- Na vegyél vissza a hangodból kislány, mert ...
- Mert különben mi lesz? Megütsz?! - kiabálta idegesen Liz
Ekkora már az ebédlőben lévő diákok mindegyike felfigyelt a jelenetre. Lélegzetvisszafojtva várták mi lesz ennek az egésznek a vége. Damian pedig nem messze tőlük, idegesen figyelte a heves beszélgetést. Addig nem akart közbeavatkozni, amíg Aaron nagyobb bajt nem csinál, de akkor is nagyon dühös volt a lányra. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen? És ha baja esik? Mi van ha Aaron és a haverjai valami szörnyűséget tesznek vele? Damian egymagában már nem lesz elég ahhoz, hogy megvédje.- Hagyj minket békén mert saját kezűleg kaparom ki a szemed! Világos?! - üvöltötte torkaszakadtából a lány, majd egy utolsót lökve a srácon kiviharzott az ebédlőből
~~~
