2. Rész

Egy új élet.. új hely.. új emberek.. új iskola .. új barátok.. egy újabb esély a boldogságra. Mindezek a gondolat jártak a fejében, és mélységesen reménykedett benne, hogy ezúttal a szerencse talán az oldalára áll. Hogy ezúttal igenis igaz barátokra .. békére lel.. De a sors sajnos nem volt könyörületes hozzá. Új iskolájában már az első héten bebizonyosodott számára.. itt bizony nem lesznek nyugodt pillanatai. Új otthonát már az első nap megutálta. A falak komorak, régi téglákkal kirakottak. Szobája ablakát sötét rácsok borítják. Az ereszcsatorna hangos zörgése éjszakánként halálra rémiszti. Utálja az egész kócerájt ahogy van. De hát ez van .. ez ellen nem tud mit tenni. Nem tehet .. engedelmeskednie kell. Ahogy az a jó kislányokhoz illik.

Még egészen kicsi volt .. alig volt talán 6 éves amikor édesapja halálával az egész eddigi élete elveszett. Egy rémálommá vált. Az édesanyja kifordult magából és teljesen a hatalma alá kerítette a lányt. Élettársait talán még annál is gyakrabban váltotta mint ahogy az emberek az alsóneműiket szokták. Egyik helyről a másikra költözött magával cipelve egyetlen gyermekét is, mit sem törődve a lánya érzéseivel..

Liz teljesen összeroppant.. de mindezekből semmit sem mutatott a külvilágnak. Nem akart gyengének .. sebezhetőnek tűnni. Azt akarta, hogy mindenki úgy higgye neki is épp olyan átlagos élete van, mint a többi tinédzsernek. Nem akarta, hogy ezt bárki is észre vegye.
A legegyszerűbb és legésszerűbb megoldásnak az tűnt, ha tombolás.. összeomlás.. veszekedés helyett elfogadja a helyzetét és a belül lázadó, üvöltő lány külsejére egy csendes, szelíd kislány képét ölti. Ezzel tényleg hihetően álcázta magát, mivel soha senki nem gondolná egy szomorú, néma lányról hogy belül majd szétveti a harag.
A főiskolán is elhitték a néma lány szerepét. Senki nem kérdezte tőle miért olyan amilyen .. miért jár mindenhova egyedül .. miért nem barátkozik a többi lánnyal. Senki... Leginkább csak próbálták levegőnek nézni.. vagy ha éppen úgy alakult a külseje miatt belekötni..

~~~

Már lassan három hetet eltöltött új iskolájában és az újabb költözés ötlete szerencsére még csak fel se merült. Úgy látszik édesanyja talán végre megállapodni látszik. Még az is lehet, hogy egész hosszú ideig kibírja majd az újabb kiszemeltjével.. mindenesetre Liznek egy cseppet sem szimpatikus az ürge.. 

A főiskola is egész kibírható. A tanulás könnyen megy neki .. a diákokkal pedig nem foglalkozik. Többnyire megpróbál beleolvadni a falakba.

És így is tett minden alkalommal egészen addig amíg egy nap ... a némaság már nem segített rajta..

A szokásos időben ért be a főiskolába és egyenesen a szekrénye felé vette az irányt, hogy előkészíthesse a tankönyveit az órákra. Ilyenkor gyakran eszébe jutott... milyen jól is tette, hogy egy művészetis főiskolára jelentkezett. Itt nem kell különféle bonyolult tantárgyakat vennie. Itt azt tanulhatja és csinálhatja amit szeret. Zenélhet és rajzolhat. Ezek nélkül az élete fabatkát sem érne..

Az első órája rögtön festészet történet volt. Békésen válogatta a füzeteit és már bezárta volna a szekrénye ajtaját is, amikor pár bunkó paraszt srác ugrándozva körülötte gúnyolódni kezdett.

- Anorex! Anorex! - kiabálták hangosan nevetve

A folyosón persze mindenki egyből rá szegezte a pillantását. Imádták a diákok, ha volt valami/ valaki akit kiröhöghettek.. kigúnyolhattak..

Próbált nem foglalkozni a megvető pillantásokkal és csendben elsétálni az előadó teremhez, de az egyik srác akkor sem szállt le róla.

- Mi van kicsi lány? Anyuci nem szokott etetni? - gúnyolódott és közben szánakozva végig nézett a lány vékony testén.

Liz nem válaszolt semmit. Mélyet sóhajtva vállára vette táskáját, becsukta a szekrénye ajtaját és elsétált a srácoktól.

- Most hova mész? Ne menj már el.. tök jót dumáltunk! - kiáltotta utána a srác és a nevetés halkulásából ítélve bizonyára ők is ott hagyták a szekrényét.

Szomorú és csalódott volt amiért ilyen életet kell élnie. Reménykedett benne, hogy legalább az iskolában nyugodt élete lesz .. de még ott sem hagyták békén.

Sietős léptekkel haladt előre a folyosón. Nem foglalkozott senkivel és úgy tűnt már a diákok sem törődnek a korábbi jelenettel. Mindenki nevetgélve csevegett a társával vagy éppen olvasgatott. Mindenki kivéve egy srácot. Egy fekete hajú.. furcsa srácot. Liz még csak rá se pillantott, de a szeme sarkából jól látta, hogy a srác őt nézi. És Ő más volt .. nem megvetéssel vagy gúnnyal nézett rá .. inkább döbbent és meglepett volt. Mintha nem értette volna az előbb történteket. Furcsa. Ő talán nem olyan mint a többi diák? Ő nem tudja mi az, hogy megvetés.. kigúnyolás.. szemétkedés? Nem.. Ő is biztos azon lepődött meg ennyire, hogy milyen sovány .. csak már nem jutott ideje a beszólásra.

Liz amilyen gyorsan csak tudott elsétált a srác mellett és eltűnt a tömegben. 

Igen sovány volt .. valóban rettenetesen sovány volt .. de nem anorexiás.. ő nem hánytatta magát és nem gondolta magáról, hogy kövér .. nem. Ő egyszerűen csak nem evett. Vagy ha igen akkor is nagyon keveset. Sovány volt .. de nem anorexiás.. És ezt sokan nem értették meg..

~~~

Miután az órák véget értek Liz fáradtan sétált a főiskola járdáján. Megkönnyebbülten lépett le az úttestre. Túlélt egy újabb napot. Ez már majdnem rekord. Igaz, hogy barátokat továbbra sem szerzett és a szünetekben is egyedül sétált.. de ez már csak részlet kérdés..

Sietős léptekkel átsétált az út túloldalára és mikor már azt hitte maga mögött hagyta a diákokat, a szekrényes fiú ismét feltűnt mögötte.

- Héé kislány! Hova sietsz annyira?- kiáltott utána a srác és a következő pillanatban egy erős szorítást érzett a csuklóján.

A fiú haverjai természetesen most is vele voltak. Szórakozottan, karba tett kezekkel figyelték ahogy barátjuk ráncigálja a tehetetlen lányt.

- Szálljatok már le rólam! - kiáltott fel kétségbeesetten

Megijedt. Nagyon megijedt. Ki tudja mit fognak most vele csinálni. Senki nem segít rajta. Egyedül van és bárki azt tehet vele amit csak akar.. hiszen még ahhoz is túl gyenge hogy megvédje magát.

- Nemár anorex! Csak szórakozunk egy kicsit.. ne izgulj tö jó lesz - nevetett a srác és közben egyre közelebb és közelebb ráncigálta magához

- Kérlek engedj el.. nem csináltam semmit .. - suttogta

- Az lehet, hogy te nem .. de én veled mindjárt csinálok valamit .. tök jó lesz - vigyorgott gúnyosan

És közben egyre közelebb vonva magához a lányt elkezdte szépen lassan lerángatni róla a ruhát.

- Engedj el! - zokogott fel a lány és erőszakosan rúgkapálni kezdett.

De még ez sem segített rajta. A fiú továbbra sem engedett a szorításából. Kezeit erőszakosan a ruhája alá vezette és durván simogatta a testét. Undorító volt. Teljesen megalázottnak érezte magát. Ennél rosszabbat soha életében nem élt még át. Talán még az anyja veszekedéseit is szívesebben elviselte volna .. bármit csak ezt ne.. Innen már nincs menekvés .. nem segít rajta senki.

Mikor már majdnem beletörődött abba, hogy a srác hamarosan bármit megtesz vele, valaki hirtelen egy erős lökéssel lerántotta róla a srácot.

Liz tehetetlenül a földre zuhant és sírva nézte végig a jelenetet.

Egy kapucnis srác két kezével meglökve a fiút kiabálni kezdett.

- Hagyd őt békén te rohadék! - kiabálta mély hangján

- Ebbe te ne szólj bele! Mocskos kis sátán ivadék.. - lökte vissza 

- Hozzá ne merj érni még egyszer! 

- Különben mi lesz? Átkot szórsz rám? - nevetett fel gúnyosan - Fuuhuu nagyon beszartam...

Ám a következő pillanatban a kapucnis srác egy jól irányzott ütéssel behúzott egyet a gyereknek aki meglepve a földre zuhant. Nagy szerencséje volt, hogy nem az orrát találta el.. így nem vérzett semmije.

- Takarodjatok innen vagy egyesével kitaposom a beleteket! - kiabálta és fenyegetőzve megindult a másik két srác felé

Azoknak pedig több se kellett, fürgén összekaparva a földről társukat elillantak onnan. Mintha ott se lettek volna és nem történt volna semmi.

Liz csak akkor ismerte fel a srácot mikor a fejéről lecsúszott a kapucni és csak egy sapka maradt a fején. Őt látta a folyosón is. Ő figyelte a szünetekben is .. és most .. megmentette az életét .. csak úgy..

Meggyőződve róla, hogy a három szerencsétlen már elment, a srác végre megfordult és a lányra nézett.
- Egyben vagy? - kérdezte valamivel nyugodtabb hangon
Majd a karját nyújtva a lány felé, óvatosan felsegítette a földről.
- Igen .. kö..köszönöm - suttogta halálra rémülve
- Nyugi.. már nincs mitől félned. Én nem foglak bántani - engedte el a lány kezét
- Ha te nem jössz ... ki tudja .. mit csinált volna velem .. - mondta könnybe lábadt szemmel
- Mondom már nem kell félned. Azok a kis parasztok többet vissza se jönnek - húzta vissza a fejére kapucniját és hátat fordítva a lánynak elindult az út felé.
- Most hova mész? Itt akarsz hagyni? .. Még a nevedet sem tudom.. - kiáltott utána a lány
- Damian.. - nézett hátra a lányra és zsebre dugva a kezét eltűnt a fák mögött.