Damian... a fiú aki megmentette.. a fiú akiről azt hitte, ugyanolyan mint a többiek.. aki mit sem törődve saját testi épségével rávetette magát arra a kis görényre és megmentette Őt .. Be kellett vallania magának, tévedett a fiúval kapcsolatban..
Miután Liz hazaért a főiskolából egész nap csak az a fekete hajú srác járt az eszében. Miért segített neki? Miért nem hagyta Ő is ott, tehetetlenül .. úgy mint a többi diák? Nem érti miért tette.. hiszen Damian még csak nem is ismeri őt. És egy ember csak úgy nem tesz ilyet egy ismeretlen lányért ... legalábbis Liz így gondolja..
- Elizabeth itthon vagy? - kiáltott fel a szobájába édesanyja
- Igen anya.. - sétált ki a lépcsőhöz
- Szeretném, ha elmosogatnál és kitakarítanál! Nekem most el kell mennem .. lehet, hogy csak hétfőn érek haza.. - magyarázta, majd felkapva kabátját és a lakáskulcsot kisietett a házból.
- Hát persze anya .. ahogy akarod.. - suttogta immáron magának Liz
Jellemző. Minden házi munka az ő nyakába szakad és megint teljesen egyedül kell eltöltenie a hétvégét.
Pusztán csak azért, mert az anyjának valami jobb elfoglaltsága támadt. Az nem is érdekli, hogy Ő mit érez .. hogy a saját lánya mit szeretne.. hogy legalább még egyszer .. csak egyetlen egyszer eltölthessenek egy anya-lánya hétvégét... úgy mint rég..
Már nem is emlékszik azokra az időkre, amikor még együtt csináltak mindent. Amikor együtt nézték a családi filmeket.. amikor együtt fagyiztak és együtt féltek a viharban.. Ezek az idők már rég elmúltak .. és sajnos már soha nem térnek vissza.. soha többé...
~~~
Végre eljött a péntek. Már minden diák izgatottan várta ezt a napot, hiszen a péntek mindig azt jelenti, hogy vége a hétnek... jön a hétvége... nem kell tanulni. Mindenki élvezhette a szabadságot .. még ha csak két napra is ...
Ennek ellenére Liz mégsem volt nyugodt. Egyszerűen nem tudta megérteni miért mentette meg pár napja Damian.. és azt sem értette, miért nem látta azóta. Olyan mintha eltűnt volna .. mintha a föld nyelte volna el. Végső elkeseredésében arra jutott, megkérdezi az egyik tanárt .. vagy bárki mást, hogy mit tudnak róla...
Így aztán reggel amikor beért a főiskolára az első útja a portára vezetett.
- Jó reggelt! - köszönt halkan
- Jó reggelt kívánok! Segíthetek valamiben? - kérdezte mosolyogva a portás
- Igen .. tulajdonképpen az egyik diákról szeretnék érdeklődni. Damiannak hívják és azt szeretném megtudni melyik teremben szokott első órája lenni - mondta zavartan Liz
- Fuhaa.. Damian.. várj csak máris utána nézek - nyitott fel egy vastag kötetes mappát - Itt is van. Damian Tenner. A második emeleten a II-es előadó teremben lesz órája
- Nagyon szépen köszönöm - erőltetett mosolyt az arcára és már indult is az említett terembe.
Szaporán szedte a lépcsőfokokat egymás után és végig azon agyalt mit is mondjon neki. Nem igazán tudta hova tenni a dolgot .. hiszen alig .. leginkább semennyire sem ismerte a fiút. Mégis kötelességének érezte személyesen is megköszönni amit érte tett. De .. talán inkább a kíváncsiság hajtotta ennyire. Mindenáron kiakarta deríteni miért segített rajta. Bármilyen furcsán is hangzik.. nem volt hozzászokva egy fiú segítőkészségéhez..
Mikor végre odaért a teremhez, egy pillanatra megtorpant. Biztos jó ötlet ez? Megéri neki bemenni hozzá? Mi van, ha szóba se áll vele? .. Ha egyszerűen elküldi.. vagy simán levegőnek nézi? .. Bármi is lesz ezt csak úgy fogja megtudni, ha bemegy oda.
Végül lassan benyitott a terembe.
Legnagyobb meglepetésére senki nem volt a teremben .. legalábbis azt hitte, amikor hirtelen megpillantotta a srácot az ablakban. Maga elé meredve, csendben kémlelte a tájat. Csak akkor vette észre a lányt, mikor az becsukta az ajtót. Meglepetten felemelte a fejét és mélyen a lány szemeibe nézett.
- Szia.. - köszönt alig hallhatóan Liz
- Mit akarsz? - kérdezte unottan a fiú
- Csak beszélni szerettem volna veled..
- Mondjad - mondta durván és átült a padba
- Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél a múltkor.. - lépett közelebb felé
- Nem kell megköszönnöd..
- Nem számít .. én akkor is szerettem volna. Nagyon féltem .. és fogalmam sincs mi történt volna, ha Te nem jössz.. - suttogta Liz
Damian elgondolkozva meredt maga elé. Látszott rajta, hogy nem igazán volt kedve beszélgetni, de Liz tovább próbálkozott.
- Egyébként Liz vagyok - jegyezte meg halkan a lány
De Damian továbbra sem válaszolt semmit. Csendben meredt maga elé.
- Miért mentél el olyan gyorsan?
- Miért érdekel? - emelte rá a tekintetét dühödten
- Én.. csak ..
- Figyelj .. már megköszönted.. elmondtad amit akartál .. vagy talán akarsz még valamit?
- Csak .. azt hittem.. tudunk beszélgetni egy kicsit.. - tette karba a kezeit zavartan
- De én nem akarok beszélgetni - emelte fel a hangját
Liz lassan felfogta, hogy Damiannal nem fog túl sokra jutni. Egyáltalán nem akar beszélgetni .. nem érdekli semmi.. Teljesen elzárkózott a külvilágtól. Szomorú volt, mert azt hitte talán barátra lel a fiúban .. de úgy látszik tévedett... megint..
- Miért vagy ilyen elutasító? - kérdezte halkan Liz
- Ha nem tetszik akár ki is mehetsz innen! Senki nem hívott ide és senki nem kérte, hogy megköszönj bármit is .. Menj szépen az óráidra tanulgassál aztán meg menj haza anyucihoz meg apucihoz akik mindent megtesznek az ő pici kislányuknak! Kibaszottul nincs szükségem az ilyen kis elkényeztetett libákra!! - kiabálta idegesen és nyomatékot adva szavainak felállt a helyéről.
A lánynak hirtelen könnybe lábadtak a szemei. Rettenetesen fájt neki amit Damian a fejéhez vágott. Fogalma sincs róla milyen életet él.. miket kell elviselni otthon .. hogy mennyit veszekszik az édesanyjával .. és arról meg pláne nincs fogalma, hogy az édesapja már lassan 14 éve meghalt. Semmit nem tud róla és mégis ilyenekkel vádolja. Mélységesen csalódott a fiúban. De leginkább magában. Naiv és hiszékeny volt. Hogy is gondolhatta, hogy Damian .. egyáltalán bárki is szóba áll vele?
Liz hirtelen hátat fordított a fiúnak és könnyes szemmel kiszaladt a teremből maga után hangosan becsapva az ajtót. Menekülni akart.. kiakart innen jutni.. elege volt mindenből és mindenkiből. Elege volt az egész világból.. az egész életéből. Legszívesebben az első fára felkötötte volna magát..
- Fuhaa.. Damian.. várj csak máris utána nézek - nyitott fel egy vastag kötetes mappát - Itt is van. Damian Tenner. A második emeleten a II-es előadó teremben lesz órája
- Nagyon szépen köszönöm - erőltetett mosolyt az arcára és már indult is az említett terembe.
Szaporán szedte a lépcsőfokokat egymás után és végig azon agyalt mit is mondjon neki. Nem igazán tudta hova tenni a dolgot .. hiszen alig .. leginkább semennyire sem ismerte a fiút. Mégis kötelességének érezte személyesen is megköszönni amit érte tett. De .. talán inkább a kíváncsiság hajtotta ennyire. Mindenáron kiakarta deríteni miért segített rajta. Bármilyen furcsán is hangzik.. nem volt hozzászokva egy fiú segítőkészségéhez..
Mikor végre odaért a teremhez, egy pillanatra megtorpant. Biztos jó ötlet ez? Megéri neki bemenni hozzá? Mi van, ha szóba se áll vele? .. Ha egyszerűen elküldi.. vagy simán levegőnek nézi? .. Bármi is lesz ezt csak úgy fogja megtudni, ha bemegy oda.
Végül lassan benyitott a terembe.
Legnagyobb meglepetésére senki nem volt a teremben .. legalábbis azt hitte, amikor hirtelen megpillantotta a srácot az ablakban. Maga elé meredve, csendben kémlelte a tájat. Csak akkor vette észre a lányt, mikor az becsukta az ajtót. Meglepetten felemelte a fejét és mélyen a lány szemeibe nézett.- Szia.. - köszönt alig hallhatóan Liz
- Mit akarsz? - kérdezte unottan a fiú
- Csak beszélni szerettem volna veled..
- Mondjad - mondta durván és átült a padba
- Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél a múltkor.. - lépett közelebb felé
- Nem kell megköszönnöd..
- Nem számít .. én akkor is szerettem volna. Nagyon féltem .. és fogalmam sincs mi történt volna, ha Te nem jössz.. - suttogta Liz
Damian elgondolkozva meredt maga elé. Látszott rajta, hogy nem igazán volt kedve beszélgetni, de Liz tovább próbálkozott.
- Egyébként Liz vagyok - jegyezte meg halkan a lány
De Damian továbbra sem válaszolt semmit. Csendben meredt maga elé.
- Miért mentél el olyan gyorsan?
- Miért érdekel? - emelte rá a tekintetét dühödten
- Én.. csak ..
- Figyelj .. már megköszönted.. elmondtad amit akartál .. vagy talán akarsz még valamit?
- Csak .. azt hittem.. tudunk beszélgetni egy kicsit.. - tette karba a kezeit zavartan
- De én nem akarok beszélgetni - emelte fel a hangját
Liz lassan felfogta, hogy Damiannal nem fog túl sokra jutni. Egyáltalán nem akar beszélgetni .. nem érdekli semmi.. Teljesen elzárkózott a külvilágtól. Szomorú volt, mert azt hitte talán barátra lel a fiúban .. de úgy látszik tévedett... megint..
- Miért vagy ilyen elutasító? - kérdezte halkan Liz
- Ha nem tetszik akár ki is mehetsz innen! Senki nem hívott ide és senki nem kérte, hogy megköszönj bármit is .. Menj szépen az óráidra tanulgassál aztán meg menj haza anyucihoz meg apucihoz akik mindent megtesznek az ő pici kislányuknak! Kibaszottul nincs szükségem az ilyen kis elkényeztetett libákra!! - kiabálta idegesen és nyomatékot adva szavainak felállt a helyéről.
A lánynak hirtelen könnybe lábadtak a szemei. Rettenetesen fájt neki amit Damian a fejéhez vágott. Fogalma sincs róla milyen életet él.. miket kell elviselni otthon .. hogy mennyit veszekszik az édesanyjával .. és arról meg pláne nincs fogalma, hogy az édesapja már lassan 14 éve meghalt. Semmit nem tud róla és mégis ilyenekkel vádolja. Mélységesen csalódott a fiúban. De leginkább magában. Naiv és hiszékeny volt. Hogy is gondolhatta, hogy Damian .. egyáltalán bárki is szóba áll vele?
Liz hirtelen hátat fordított a fiúnak és könnyes szemmel kiszaladt a teremből maga után hangosan becsapva az ajtót. Menekülni akart.. kiakart innen jutni.. elege volt mindenből és mindenkiből. Elege volt az egész világból.. az egész életéből. Legszívesebben az első fára felkötötte volna magát..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése