6. Rész

Már nem érdekelte semmi. Nem érdekelte a diákok megvető és gúnyos hahotázása. Még az sem érdekelte, hogy most a diákok egy életre emlékezni fognak a pár perccel ezelőtti dühkitörésére. Csak szaladt egyenesen előre. Minél messzebb, minél elhagyatottabb helyre. Túl sok volt neki ez az egész. Ezt már nem képes elviselni. Úgy érzi megfullad attól a rengeteg felgyülemlett és elnyomott fájdalmas emléktől. Ki akar szökni a világból. Ő ehhez már túl kevés...

- Liz várj! - kiáltott utána Damian

De a lány, mint ha meg se hallotta volna szaladt tovább. Az volt a terve, hogy kiszalad a főiskola hátsó kapuján. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy percnél is tovább ott maradjon azon a helyen. Egy életre elege lett az iskolából.. egy életre elege lett az emberekből.

- Liz! - kiáltott újból a fiú

- Hagyj békén Damian! - suttogta erőtlenül és remegő hanggal, bár legszívesebben inkább kiabált és üvöltözött volna, de egy hang se jött ki a torkán.

- Állj már meg! - rántotta vissza a csuklójánál fogva a fiú - Neked teljesen elment az eszed? Miért kellett kikezdened azzal a patkánnyal? És ha bántani fog? - hadarta idegesen

De a lány továbbra sem volt hajlandó válaszolni. Helyette dühösen a csuklójára pillantott, amit Damian még mindig szorosan tartott.

- Miért csinálod ezt? - eresztette el finoman a kezét - Liz, kérlek mondj már valamit...

Ekkor a lány hirtelen hátat fordítva a fiúnak végre megszólalt.

-  Damian én ezt már nem bírom tovább! - suttogta rekedtes hangon, majd végre szabad utat engedve a könnyeinek, hangosan felzokogott - Annyira elegem van már mindenből! Ebből az egész rohadt, elcseszett életből! Minden egyes nap úgy kell élnem, mint egy láthatatlan embernek.. A saját anyám nem veszi észre, hogy mi van velem.. a főiskolán pedig mindenki csak átgázol és átnéz rajtam... - üvöltözött - Csak benned tudok megbízni.. - fordult a fiú felé, majd lassan felemelte a fejét és kétségbeesetten Damianra pillantott

A fiút elsőre nagyon meglepték a lány szavai, de miután felfogta mit is mondott, önkéntelenül is a karjaiba zárva szorosan magához ölelte. Annyira kimondhatatlanul fájt Őt így látnia. Bármit megtett volna, csak azért, hogy segíthessen rajta. Főleg azért, mert tudta.. pontosan tudta min megy keresztül a lány. Hiszen Ő is ugyanezt érezte.. hogy legszívesebben csak kiszaladt volna a világból és soha nem jött volna vissza.. hogy már semminek nincs értelme.. nincs értelme az egész életének...

De Ő már ezen túllépett. Damian most már úgy éli a mindennapjait, mintha egy megszokott... elviselt és agyon hordott ruhát viselne. Hiszen lássuk be, ugyanúgy mint a ruhánál, ha megpróbáljuk feljavítani és kiigazítani a hibáit, a foltok akkor is ott maradnak. Épp úgy mint az életben. Hiába próbálsz másképp élni.. mindent újrakezdeni.. az emlékek akkor is örökre megmaradnak. És már csupán ez.. a rossz emlékek állandó jelenléte .. tönkretesz mindent. 

Azonban Liz még túl fiatal. Képtelen lenne végig csinálni mindezt egyedül. Túl nagy teher lenne...

- Liz kérlek próbálj meg megnyugodni.. - simogatta finoman a lány hátát - Hidd el.. hidd el, hogy minden rendbe fog jönni!

- Te is tudod, hogy ez nem igaz.. - szipogta a fiú mellkasába

- De igen..

- Miből gondolod? - nézett fel rá könnyes szemmel

- Azért mert Én itt leszek melletted! Én segíthetek neked.. - törölte le hüvelykujjával a lány könnyeit - Csak kérlek bízz bennem! És ne zárkózz be előttem... Hallod?

- Én... én nem tudom.. - gördült le egy újabb könnycsepp az arcán

- Bízz bennem! - ölelte magához újra - És ha lehet a közeljövőben messziről kerüld el azt a férget! Nem szeretném, ha bármi bajod esne..

- Rendben..

Majd miután Liz óvatosan kibontakozott a fiú öleléséből, még mondani akart valamit, de a szünet végét jelző csengő hirtelen félbeszakította.

- Azt hiszem most inkább órára kellene mennünk.. - mondta Damian, jelezve a lánynak, hogy esze ágában se legyen kiszökni a főiskolából

- Igen.. - suttogta, majd visszafordulva a bejárathoz, mindketten visszamentek az épületbe.

~~~

Miután az órák véget értek és mindenki kilépett az iskola kapuján Liz is elindult haza, vállára akasztva táskáját. Egyedül sétált, összevont karokkal végig azon gondolkozva ami délelőtt történt az ebédlőben és az udvaron. Ez volt az első alkalom, hogy valaki ennyire felhergelte. Azelőtt soha nem vetemedett volna ilyesmire... neki menni az iskola legveszélyesebb és legmocskosabb diákjának? Neem! Teljesen elképzelhetetlennek tűnt.. És most tessék. Megtette.. oda ment hozzá és megfenyegette. De.. mégse bánta meg.

És Damian.. féltette. Félti attól a patkánytól. Akkor is milyen ideges lett amikor az ebédlőben Aaron leült mellé és végig simított a lábán. Már csupán attól melegség járja át az egész testét, ha csak arra gondol van valaki aki gondoskodik róla. Aki félti és óvja mindentől.. Damian az első fiú... egyáltalán az első ember, aki így törődik vele. És a fiú megígérte neki, hogy mellette lesz és segít neki.. mindenben.

Nem igazán tudja elképzelni, hogy ez tényleg így fog történni, hiszen Damiannak is meg van a maga baja. Nem kell, hogy még az ő bajait is a terhére vegye.. De.. mégis.. annyira örül, hogy Rá számíthat. Nem is tudja elképzelni mi lenne vele itt a főiskolán nélküle... Mélyet sóhajtva hát tovább sétált a járdán, és a háta mögött hagyva az iskolát hazament..

~~~

Aznap késő este Liz egyedül rajzolt a szobájában. Az anyja és a barátja "Burt" pedig kettesben szórakoztak a nappaliban. A lány egyre jobban érezte, hogy valami nem stimmel a pasassal. Annyira ellenszenves számára. Nem is érti, hogy lehet egy ilyennel együtt az anyja. Büdös, szakadt ruhákban járkál... undorítóan viselkedik. Egyszerűen egy elviselhetetlen alak. De hát ha az anyjának ez kell...
Mélyet sóhajtva ráharapott tollának a végére és azon tanakodott mit rajzoljon még a papírra. Nem volt egy remekmű.. csak egy egyszerű kereszt néhány lánccal. Igazán csak egy apróság. Ám a számára ez annál többet jelentett. Édesapjának volt hasonló medálja, csakhogy halála után az anyja minden fellelhető emléket kidobott és eldugott előle. Csupán az emléke maradt meg, az is halványan, de a keresztre pontosan emlékezett. Beletörődve hát lerakta az íróasztalára a képet, amikor is hirtelen egy halk koppanásra lett figyelmes. Majd az elsőt követte egy második, a másodikat pedig egy harmadik. Nem sokkal később édesanyja rontott be a szobájába idegesen kiabálva.
- Azonnal küld el innen ezt az elmebeteg huligánt különben hívom a rendőrséget!! - üvöltötte az ablak felé mutogatva
A lány nem igazán értette miről beszélt a nő, így abban a pillanatban az egyetlen elmebeteg akit eltudott képzelni, az anyja volt. Értetlenül állva az asztala mellett nézte ahogy a nő kiviharzik a szobájából és hangosan becsapva maga mögött azt ajtót magára hagyja Őt.
Egy újabb koppanás hallatszott amire már Ő is érdeklődve felfigyelt. Lassan odalépett az ablakához és amikor kidugta a fejét a sötét függönyön nem hitt a szemének. Azonnal kinyitotta a zárt és óvatosan kihajolva a párkányra támaszkodott.
- Damian! Megőrültél? Mit csinálsz itt? - suttogta a sötétbe
- Érted jöttem! Gyere le - kiáltotta a fiú
- Micsoda?! Ezt te sem gondoltad komolyan.. az anyám megfog ölni. Mindkettőnket..
- Kérlek, gyere velem! Ha nem jössz le tovább dobálom az ablakod! - mondta elszántan a fiú
- Gyere fel a gangra. Kimegyek hozzád... - mondta megadóan a lány, majd visszahajolt a párkányról, bezárta az ablakot és sietős léptekkel lement a bejárati ajtóhoz
- Hova mész kislányom?! - kérdezte számonkérő hangon egy női hang a háta mögött
- Én.. én csak kimegyek egy kicsit levegőzni - hazudta gyorsan
- 5 percet kapsz.
Majd miután a nő visszament a nappaliba Liz egy gyors mozdulattal kinyitotta a bejárati ajtót és amilyen gyorsan csak tudott kiszaladt a gangra. Damian már ott várta. Hátát az egyik oszlopnak döntve türelmesen ácsorgott.
- Neked teljesen elment az eszed? Hogy kerülsz ide? - támadta le a fiút
- Mutatni akarok neked valamit!
- De ilyenkor?
- Kérlek, gyere velem!
- De.. de az anyám.. - próbált ellenkezni
- Nem Te mondtam, hogy az se érdekli, hogy egyáltalán létezel?
- De igen.. csak tudod amikor helyette kell valamit megcsinálni..
- Gyere velem! - fogta meg a lány kezét a fiú, majd óvatosan húzni kezdte
- Várj! Én .. én nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.. - mondta zavartan a lány, ám a következő pillanatban édesanyja jelent meg az ajtajukban. Legnagyobb szerencsétlenségükre egyből megpillantotta őket a gangon.
- Héé! Te mit csinálsz a lányommal?! Azonnal takarodj innen! - kiabálta idegesen
Majd sietős léptekkel megindult feléjük. Damian azonban ezt megelőzve futásnak eredt szorosan maga után húzva a lányt.
- Fuss Liz! - kiáltotta a lánynak - Rohanj ahogy csak bírsz!
És Liz szaladt, ahogy csak bírták vékony lábai. Nem érdekelték a következmények.. márpedig tisztában volt vele, hogy ezért igenis megfog bűnhődni, de nem érdekelte. Boldog volt, mert Damiannal lehetett. Fogalma sem volt róla hova mennek, Ő csak szaladt. Élvezte ahogy az esti friss levegő belekap rövid fürtjeibe és egész lényét megborzongatva kirázza a hideg. Nem tudta hova mennek, de érezte... tudta.. ez lesz élete egyik legszebb éjszakája. Abban pedig teljesen biztos volt, hogy soha nem fogja megbánni tettét. Kézen fogva szaladt Damiannal le a lépcsőkön, át az úttesten, majd végül mindketten eltűntek az erdő sötét, hűvös és elhagyatott mélyében...

5. Rész

- Ne feledjék, hogy a következő órán vetítés lesz, ezért kérek mindenkit az előadó teremben megjelenni! Köszönöm a figyelmüket, a viszont látásra! - fejezte be az órát a művészet történet tanár, majd határozott léptekkel kisétált a teremből, nyomában a zúgolódó diákokkal.

Damian, mint általában minden óra végén, most is egyenesen a szekrénye felé sétált. Ráérősen elpakolta a könyveit és miután gondosan bezárta a szekrény ajtaját, egy kósza ötlettől vezérelve sétálni kezdett a folyosón. 

Igaz már vagy 2 éve tanult a főiskolán, furcsa mód mégsem ismerte az épület részeit. Mint egy újonnan jött ismeretlen diák, úgy sétált egyik teremből a másikba. Mit sem törődve a visítozó idiótákkal és elengedve a füle mellett a beszólásokat békésen sétált a folyosókon. Benézett minden helyiségbe, minden emeletre... és.. talán még Ő maga sem tudta, de legbelül érezte, nem véletlenül rója a folyosókat... Keres valakit .. és az a valaki nem más mint Liz.

Egyre jobban érdekelte a lány. Egyre jobban érdekelte, hogy mi van vele .. sőt kezdte úgy érezni, hogy egyszer talán még barátok is lehetnek. Igazi.. jó barátok. Elvégre is már legalább egy hónapja, hogy megmentette annak az undorító féregnek a karjai közül ... és..  egyáltalán nem bánta meg, hogy akkor elment hozzá bocsánatot kérni. Örült, hogy végre volt valaki aki igazán megértette Őt... aki mellette állt mindenben. Nagyon régóta nem érzett már ilyet .. nagyon régóta nem tudott már megbízni senkiben. És mégis Liz más volt... Úgy érezte benne megbízhat és akár a legféltettebb titkait is rábízhatná.. akár.. de mégsem tette. Mindannak ellenére, hogy egyre szorosabb lett a köztük lévő kapcsolat, mégis valami visszatartotta .. valamitől félt. Még nem szokta meg ezt az új helyzetet.. hogy valakit ilyen közel engedjen magához..

Ahogy sétált a földszinti folyosón, hirtelen valami megütötte a fülét. Lágy hegedű szó szűrődött ki a zeneszobából. Lágy, de mégis erőteljes érzelemmel. Nagyon megható dallam volt és egyszerűen képtelenség lett volna nem bemenni a terembe. Így hát Damian halkan benyitott a nagy és vastag faborítású ajtón, majd mikor a hang irányába fordult, megpillantott egy lányt az ablakban. Először nem ismerte fel, de mikor közelebb lépett a lányhoz rájött, hogy Ő valójában Liz volt.
Gyönyörű volt. Kecsesen megtámasztva állával a hegedűt, csukott szemmel játszott. Teljesen beleélte magát a zenébe. Látszott rajta, hogy élvezi és szeretettel csinálja mindezt. Mintha a zenélés közben egy teljesen más világban élne. Egy békés és boldog világban ahol senki nem árt neki és senki nem hagyja magára. Igen.. Damian pontosan tudta milyen érzés ez... Amikor kizársz mindent a külvilágból és nem gondolsz semmire .. csak a zenére és a békére koncentrálsz. Pontosan ezt érzi Ő is minden alkalommal amikor a gitárján játszik.
Nem akarta megzavarni a játékát, így csak csendben nekitámaszkodva az ajtónak figyelte a lányt. Alaposan végigmérte és be kellett ismernie magának, annak ellenére hogy milyen sovány és egyáltalán nem olyan mint a többi lány, gyönyörű teremtés. Egy nagyon különleges és erős lány...
- Mióta állsz ott? - halkult el a hegedű szó, majd a fiú Liz gyönyörű kék szemeivel találta szembe magát
- Egy ideje.. - válaszolta unottan
- Ha mondani akartál valamit, mondd nyugodtan már úgyis végeztem - rakta bele a tartójába a hegedűt Liz
- Nem akartam semmit .. csak..
- Csak? - kérdezte halkan Liz
- Csak látni szerettelek volna .. tudni akartam mi van veled - válaszolta határozottan Damian
Lizt nagyon meglepte ez a kijelentés, de ugyanakkor egy apró mosoly terült szét az arcán. Boldog volt, hogy a fiú felkereste .. boldog volt mert végre hiányzott valakinek. Végre volt valaki akit érdekelt mi van vele. Ennél többet kívánni sem tudott volna.
- Nem történt velem semmi különös .. legalábbis amióta.. - harapta el a mondat végét Liz
- Amióta mi? - lépett közelebb a lányhoz Damian
- Semmi ... nem érdekes.. - terelte el a szót és gyorsan lezárta a hegedű tartóját, hogy még véletlenül se kelljen a fiú szemeibe néznie.
- Ha tudok segíteni valamiben .. csak szólj - fogta meg a lány vállát
Ekkor Liz hirtelen megrezdült. Ez volt az első alkalom, hogy a fiú megérintette. Volt valami Damianban ami rettenetesen vonzotta a lányt. A kedvessége .. az hogy benne megbízik és nem taszítja el magától úgy mint a többieket. Kedvelte Őt .. talán már túlságosan is. Azóta a nap óta, hogy megmentette .. egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből.
- Figyelj csak - szólalt meg végül Damian - Arra gondoltam, hogy együtt ebédelhetnénk. Úgyis nemsokára ebédszünet van.. mehetnénk együtt...
- Benne vagyok - mosolygott Liz és óvatosan vállára vette a hegedűtartót, majd mindketten elindultak az ebédlőbe.

~~~

- Liz mi a baj? - kérdezte Damian, miután a lány már vagy egy fél órája csak forgatta a villáját a tésztában
- Semmi... - mondta halkan
- De hát látom, hogy bánt valami. Alig ettél..
- Nem szoktam a suliban enni. És amúgy sem vagyok éhes.. Egy falat se menne le a torkomon - tette le végül a villát
Damian tehetetlenül felsóhajtott és eltolta maga elől a tányért. Nem értette a lányt. Egyszerűen képtelen volt rájönni mi járhat a fejében. Folyton bezárkózik és senkinek nem hagyja, hogy segítsen rajta. Pedig Ő már kezdi megkedvelni a lányt. Rájött, hogy Liz teljesen más mint a többi lány. Ő egy törékeny és magányos lány, akinek törődésre van szüksége. Ezért minél közelebb akar férkőzni hozzá, mert tudja.. pontosan tudja, hogy csak Ő segíthet rajta. Csak Ő képes átérezni és megérteni a fájdalmát. De így.. hogy nem beszél neki a gondjairól... nem ossza meg vele a problémáit. Így nem tehet semmit.. Teljesen tehetetlennek érzi magát.
Itt ül előtte egy őrülten tehetséges és gyönyörű lány, aki ahelyett hogy élvezné az életet elfordul a társaitól.. elfordul a barátaitól. Ahogy végig néz az ebédlőben ücsörgő embereken, mindenkin csak ugyan azt látja. Kapzsiság.. önzőség... irigység. Ezek a szavak mind egytől egyig a mai tinédzsereket jellemzik. Senkit nem érdekel semmi más, csak saját maga. Senki nem foglalkozik a mások érzéseivel. Kegyetlenül áttaposnak az embereken, csak azért, hogy elérjék a céljaikat. És ez az ami szánalomra méltó. Ez a mérhetetlen aljasság..
- Nézd csak kik vannak itt! A mi drága Jancsi és Juliskánk.. - nevetett fel hirtelen mögülük, egy már jól ismert hang
- Dugulj be Aaron... - vetette oda szánakozva Damian, majd úgy tett mintha nem történt volna semmi
Na igen. Ezzel a gyerekkel nem érdemes ujjat húzni. Bár köztudott róla, hogy csak a szája nagy, azért okosabb, ha az ember távol tartja magát az ilyesfajtáktól. Aaron Grifith a főiskola egyik legnagyobb patkánya. Gátlástalanul keresztül gázol másokon és mindenkit megfélemlítve teljesen rátelepszik a diákokra. Úgy irányít mindenkit, mintha csak egy madzagra kötött bábuk lennének. Nem ismer határokat és soha nem áll le. Egyedül csakis Damiannak volt bátorsága ahhoz, hogy szembe szálljon vele..
- Fuhuhuu.. Most aztán nagyon beszartam sátán ivadék! De látom már szereztél magadnak egy bajtársat is.. - ült le közvetlenül Liz mellé, aki egész idő alatt csak becsukott szemmel hallgatta a jelenetet - Szia cica. Ugye emlékszel még rám? Azóta is csak Te jársz az eszemben... - simított végig a lány combján
- Hagyd Őt békén! - állt fel az asztal mögül Damian, majd gyilkos pillantásokkal végig mérte az előtte ülő srácot
- Hallod ezt? A gazdi ideges.. - nevetett fel gúnyosan Aaron, majd ő is felállt és egyenesen Damian elé sétált - Na mi van haver? Nem tetszik valami?
- A mocskos pofád az ami nem teszik.. - suttogta szemrebbenés nélkül a srác arcába - Szóval azt ajánlom húzz el innen de kurva gyorsan, mert különben szétverem a szád.
Pár percig még így álltak, szemtől szembe egymással, majd nem sokkal később Aaron gúnyosan felnevetett és a haverjaival együtt átsétáltak a saját asztalukhoz.
Miután leültek, Damian is helyet foglalt, azonban benne még mindig forrt a düh. Nem sok kellett hozzá, hogy neki essen a srácnak. Vett egy mély lélegzetet, majd óvatosan Lizre pillantott. A lány szemeiből sugárzott a harag. Az olykor vidám, kék szemei most csillapíthatatlan bosszúvágytól csillogtak.
- Mi van? - kérdezte még mindig idegesen
- Ez most mire volt jó? - suttogta számon kérő hangon
- Törődj a magad dolgával! Ez nem rád tartozik..
- Nem rám tartozik? Tévedsz! Igenis rohadtul rám tartozik! - emelte fel a hangját Liz - Már kibaszottul elegem van ebből az aljas féregből! Azt hiszi engem bármivel megtud félemlíteni?! Meddig kell még eltűrnöm ezt Damian? Mégis meddig?! - állt fel a helyéről a lány, ezzel hangosan kirúgva maga alól a széket
- Most hova mész?! - kérdezte kétségbeesetten Damian, de már túl késő volt
Liz elszántan, dühtől fűtve megindult egyenesen Aaron asztalához. A srác mit sem sejtve vihorászott a haverjaival, amikor a lány hirtelen az asztalról az  arcába lökve a tálcáját megállt előtte.
- Te normális vagy ember?! - ugrott fel idegesen
- Én?! Én teljesen normális vagyok képzeld!! Viszont belőled már rohadtul elegem van! - lökte meg a mellkasánál fogva - Mit képzelsz te magadról? Azt hiszed bármit megtehetsz? Vagy, hogy mindenki úgy ugrik ahogy te fütyülsz?
- Na vegyél vissza a hangodból kislány, mert ...
- Mert különben mi lesz? Megütsz?! - kiabálta idegesen Liz
Ekkora már az ebédlőben lévő diákok mindegyike felfigyelt a jelenetre. Lélegzetvisszafojtva várták mi lesz ennek az egésznek a vége. Damian pedig nem messze tőlük, idegesen figyelte a heves beszélgetést. Addig nem akart közbeavatkozni, amíg Aaron nagyobb bajt nem csinál, de akkor is nagyon dühös volt a lányra. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen? És ha baja esik? Mi van ha Aaron és a haverjai valami szörnyűséget tesznek vele? Damian egymagában már nem lesz elég ahhoz, hogy megvédje.
- Hagyj minket békén mert saját kezűleg kaparom ki a szemed! Világos?! - üvöltötte torkaszakadtából a lány, majd egy utolsót lökve a srácon kiviharzott az ebédlőből

~~~

4. Rész

A vörös hajú lány reggeli látogatása óta Damian egész nap rosszul érezte magát. Lehet, hogy túl durva volt vele? Talán hagynia kellett volna a közeledését? Hiszen .. Ő nem olyannak tűnik mint a többi lány.. talán Ő nem is egy olyan elkényeztetett kis liba, mint amilyennek mondta. Végül is csak beszélgetni szeretett volna .. ő pedig durván elutasította .. és keményen elítélte. Pocsék érzés volt. Pont úgy viselkedett a lánnyal, mint ahogy vele szoktak a többiek. Pedig megígérte .. megfogadta magának, hogy ő soha nem lesz olyan mint mások. Ő nem ítél első látásra .. erre.. az első adandó alkalommal átgázolt egy védtelen lány lelkén.

És, hogy még egy lapáttal nehezítsen a lelkiismeretén megtudott a lányról egy olyan dolgot amire soha az életében nem számított volna. Épp a folyosón sétált, egyenesen a szekrénye felé. Már nem volt több órája, így lassan indult haza. Gyorsan bedobálta a tankönyveit és bezárta a szekrény ajtaját, amikor meghallotta, hogy a mellette álló két tanár egy Liz nevű, vörös hajú lányról beszélget. Csendben meghúzta magát a sarokban, hogy még véletlenül se vegyék észre, majd onnan hallgatta a beszélgetést.

- Nagyon furcsa volt az órákon ma .. teljesen magába fordult volt - magyarázta a férfi

- Igen ez nekem is feltűnt... - sóhajtott a vele szemben álló tanárnő

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehezen viseli az édesapja halálát... hiszen már vagy 14 éve meghalt - mondta alig hallhatóan a férfi.

Alig hallhatóan, Damian mégis minden egyes szót pontosan értett. Mintha csak egy tőrt döftek volna a szívébe... hatalmas nagy hibát követett el. Egy olyan hibát amit már nem lehet visszacsinálni.. A kimondott szavakat nem lehet elfelejteni..

- Jó.. de ez érthető. Bizonyára nagyon szerette Őt... - magyarázta a nő

- Mélységesen átérzem Liz fájdalmát.. de azért bízom benne, hogy ez az egész nem fog a tanulás rovására menni. Nem örülnék neki.. - sóhajtott a férfi, majd miután kibeszélték magukat, mindketten elhagyták a folyosót.

Damian pedig magára maradva előbújt a sarokból. Teljesen sokkolta a hír, miszerint Liz.. a lány akinek nem olyan rég még a szüleit szidta .. az édesapja már évek óta nem él. Soha nem gondolta volna.. még csak át se gondolta miket mond. Nem hitte volna, hogy következményei lesznek a szavainak. Rettenetesen megbánta már azokat amiket a lány fejéhez vágott. Szerette volna meg nem történtté tenni a dolgokat.. de pontosan tudta hogy ez lehetetlen..

Valamit tennie kell... nem hagyhatja ennyiben a dolgot... Nem lehet ennyire szívtelen.. ennyire aljas..

Már pontosan tudta mit kell tennie. Elszántan elindult a lépcsők felé, majd szapora léptekkel lement egyenesen a portára.

~~~

Szombat délután volt. Odakint hideg volt és esett az eső. Egy újabb magányos nap anya nélkül. Miért is lepődött meg ezen annyira? Tudhatta volna előre, hogy az anyja a világért sem fog haza jönni hozzá. Jól el van Ő a kis barátjával. Az meg persze senkit nem érdekel, hogy Lizzel mi van. Akár öngyilkos is lehetne, még azt se vennék észre. Teljesen egyedül van... feléje sem néz senki. Bármit megtehetne.. bármivel maga ellen fordulhatna.

Unottan kapcsolgatott a csatornák közt és már elhatározta, hogy ma sem fog csinálni semmit.. amikor is hirtelen valaki becsengetett hozzájuk. Meglepve felállt a kanapéról és kiment ajtót nyitni, ám amikor megpillantotta a váratlan vendéget, szóhoz sem jutott.

- Te.. mit keresel itt? És.. honnan..

- Szia Liz - erőltetett mosolyt az arcára Damian - Tudod a portástól bármit kideríthetsz, ha kérdezel..

- Erre magamtól is rájöttem.. Ezért felesleges volt ide jönnöd.. - csukta volna be az ajtót, de Damian megakadályozta a kezével

- Várj .. kérlek..

- Mi van..? Nem volt elég amit a múltkor mondtál? Akarsz még egy kicsit gúnyolódni rajtam? Hát akkor csak tessék.. eggyel több vagy kevesebb már mit számít.. - vágta oda szemrehányóan

- Én csak szeretnék bocsánatot kérni... nem gondoltam komolyan amit mondtam - sóhajtott gondterhelten

- Valóban? És ez szerinted engem hol érdekel?..

- Nem akartalak megbántani.. 

- Jól van .. ha te mondod.. akkor végeztünk is ugye? Minden jót.. - csukta be az ajtót

De Damian nem hagyta magát. Idegesen dörömbölni kezdett az ajtón és megpróbálta elmagyarázni miért volt olyan elutasító.

- Várj már! Én tényleg nem akartalak megbántani.. - kiabált a lánynak csukott ajtón keresztül

De Liz nem válaszolt semmit. Csendben állt az ajtó túloldalán és hallgatta a fiú kétségbeesett magyarázkodását.

- Tudom mi történt az apáddal .. nagyon sajnálom - sóhajtott, majd tehetetlenül leült a lépcsőre.

Liz egy darabig még gondolkozott rajta, de végül kinyitotta az ajtót és megállt a fiú mögött.

- Honnan tudsz róla? - kérdezte halkan

- A suliban hallottam ahogy két tanár rólad beszélt... - nézett fel a lányra

Liz kezdte megsajnálni a fiút. Ott ült előtte a földön .. kétségbeesetten .. bűntudattal a lelkében.. muszáj volt beengednie őt. Nem hagyhatta, hogy ilyen hidegben ott ücsörögjön.

- Jó .. tudod mit? Gyere be .. még a végén megfázol itt nekem. Így is csurom víz a hajad.. - sóhajtott majd kitárta a fiú előtt az ajtót

- Köszönöm...

Majd mindketten bementek a lakásba.

~~~

- Egyedül vagy? - kérdezte meglepetten a fiú, mikor bementek a nappaliba
- Igen. Anyám nincs itthon.. - válaszolta unottan Liz
- De gondolom nemsokára hazaér..
- Jó is lenne - nevetett fel gúnyosan a lány
- Ezt hogy érted?
- Tudod már péntek óta egyedül vagyok.. - sóhajtott fáradtan a lány
Damian meglepetten meredt maga elé. Nem értette a lányt. Próbálta megfejteni mi járhat a gondolataiban. Próbálta kicsit jobban megismerni.. de ahogy egyre több időt volt a lánnyal, kezdett rájönni.. Liz egyáltalán nem olyan mint amilyennek gondolta. Ő egy teljesen egyedül hagyott.. magányos és szomorú lány, akinek nagy szüksége lenne a családjára.. de ez sajnos nem adatott meg neki. Nagyon rosszul tette amikor mit sem sejtve valódi életéről, ok nélkül ítélkezett felette.
- Figyelj Liz.. - nézett a lány szemeibe - Én tényleg nagyon sajnálom amit mondtam. Ha tudtam volna az igazat soha nem vádaskodtam volna ..
- Mindegy.. már nem számít. Felejtsük el, rendben? - erőltetett mosolyt az arcára, majd hirtelen felállt - Kérsz valamit inni?
- Nem köszönöm.. - válaszolta halkan Damian és ő is felállt
Majd hirtelen néma csend lett úrrá a szobában. Nem igazán tudták, mit kellene mondaniuk.. mit kellene tenniük. Nem ismerték egymást. Nem tudták mi járhat a másik gondolataiban. Mint két ismeretlen idegen, úgy álltak egymás mellett.
- Miért vagy olyan elutasító mindenkivel? - szólalt meg végül Liz
- Ez bonyolult.. - sóhajtott
- Képes vagyok rá hogy felfogjam - lépett közelebb felé Liz
- Nem! Ez kibaszottul nem olyan egyszerű mint ahogy gondolod.. Kurvára nem tudsz rólam semmit és rohadtul nem tudod mit miért teszek és miért vagyok olyan amilyen! - kelt ki magából idegesen a fiú
Liz.. ahelyett, hogy ismét könnyek közt elfutott volna Damian elől, bátran állta a fiú dühödt tekintetét. Elhatározta, hogy ha bármi áron is, de akkor is a közelébe .. a bizalmába fog férkőzni. Ki fogja deríteni mi történt vele.. mi tette Őt ilyen agresszívvá és segíteni fog rajta. Még ha a fiú nem is akarja...
- Azt hiszed, hogy csak neked lehet szar életed? Hogy minden mocskos dolog.. minden egyes megaláztatás csak veled történhet meg?! - vetette oda szárazon -  Nézz csak rám! Meghalt az apám és örülök, ha az anyámmal hetente 2 szót tudok beszélni! Minden egyes napomat egyedül kell eltöltenem és nem számíthatok senkire!
- Hidd el még így is szívesen cserélnék veled! - kiáltotta idegesen Damian
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte döbbenten a lány
Ám a következő pillanatban Damian a lány elé lépve felhúzta pólóját, ezzel felfedve számos sebhelyét a testén.
- Ezeket hol szerezted? - érintette meg az egyik heget óvatosan Liz
- Az apámtól.. - sóhajtott gondterhelten - Egy pszichopata vadállat aki nem kegyelmez senkinek..
- Én.. nagyon sajnálom..
- Az anyámat kínozza .. engem pedig ha épp ahhoz van kedve félholtra ver... gyűlölöm Őt! Gyűlölöm azért amit az anyámmal tesz! Érted?! Gyűlölöm! - préselte ki nagy nehezen a szavakat ajkai közt
- Sajnálom.. - suttogta Liz
Majd Damian elkeseredve magára húzta a ruhadarabot és csendben megállt az ablakban. Nem szeretett a családjáról .. a fájdalmáról és a gondjairól beszélni. Főleg nem egy ismeretlen ember előtt.. És mégis .. úgy érezte Lizben megbízhat. Valamiért úgy érezte a lány megérti Őt..
Furcsa volt számára ez az egész .. talán mindkettejük számára furcsa volt. Eddig egy olyan világban éltek ahol nem ismerték egymást és nem tudtak a másik fájdalmáról. Mindig abban a hitben éltek, hogy náluk szerencsétlenebb ember nem is létezik a földön. Hogy minden egyes könnycseppet.. minden egyes fájdalmat.. szenvedést csak Ők élnek át... És most hogy találkoztak.. kiderült, hogy talán mégsincsenek egyedül a világban. Talán mindkettejüknek ugyanaz a fájdalmuk.. talán mindketten csak a békére és a szeretetre vágynak. Talán egymás mellett megoldást találhatnak a gondjaikra...

3. Rész

Damian... a fiú aki megmentette.. a fiú akiről azt hitte, ugyanolyan mint a többiek.. aki mit sem törődve saját testi épségével rávetette magát arra a kis görényre és megmentette Őt .. Be kellett vallania magának, tévedett a fiúval kapcsolatban.. 

Miután Liz hazaért a főiskolából egész nap csak az a fekete hajú srác járt az eszében. Miért segített neki? Miért nem hagyta Ő is ott, tehetetlenül .. úgy mint a többi diák? Nem érti miért tette.. hiszen Damian még csak nem is ismeri őt. És egy ember csak úgy nem tesz ilyet egy ismeretlen lányért ... legalábbis Liz így gondolja..

- Elizabeth itthon vagy? - kiáltott fel a szobájába édesanyja

- Igen anya.. - sétált ki a lépcsőhöz

- Szeretném, ha elmosogatnál és kitakarítanál! Nekem most el kell mennem .. lehet, hogy csak hétfőn érek haza.. - magyarázta, majd felkapva kabátját és a lakáskulcsot kisietett a házból.

- Hát persze anya .. ahogy akarod.. - suttogta immáron magának Liz

Jellemző. Minden házi munka az ő nyakába szakad és megint teljesen egyedül kell eltöltenie a hétvégét.

Pusztán csak azért, mert az anyjának valami jobb elfoglaltsága támadt. Az nem is érdekli, hogy Ő mit érez .. hogy a saját lánya mit szeretne.. hogy legalább még egyszer .. csak egyetlen egyszer eltölthessenek egy anya-lánya hétvégét... úgy mint rég..

Már nem is emlékszik azokra az időkre, amikor még együtt csináltak mindent. Amikor együtt nézték a családi filmeket.. amikor együtt fagyiztak és együtt féltek a viharban.. Ezek az idők már rég elmúltak .. és sajnos már soha nem térnek vissza.. soha többé...

~~~

Végre eljött a péntek. Már minden diák izgatottan várta ezt a napot, hiszen a péntek mindig azt jelenti, hogy vége a hétnek... jön a hétvége... nem kell tanulni. Mindenki élvezhette a szabadságot .. még ha csak két napra is ...

Ennek ellenére Liz mégsem volt nyugodt. Egyszerűen nem tudta megérteni miért mentette meg pár napja Damian.. és azt sem értette, miért nem látta azóta. Olyan mintha eltűnt volna .. mintha a föld nyelte volna el. Végső elkeseredésében arra jutott, megkérdezi az egyik tanárt .. vagy bárki mást, hogy mit tudnak róla... 

Így aztán reggel amikor beért a főiskolára az első útja a portára vezetett.

- Jó reggelt! - köszönt halkan

- Jó reggelt kívánok! Segíthetek valamiben? - kérdezte mosolyogva a portás

- Igen .. tulajdonképpen az egyik diákról szeretnék érdeklődni. Damiannak hívják és azt szeretném megtudni melyik teremben szokott első órája lenni - mondta zavartan Liz
- Fuhaa.. Damian.. várj csak máris utána nézek - nyitott fel egy vastag kötetes mappát - Itt is van. Damian Tenner. A második emeleten a II-es előadó teremben lesz órája
- Nagyon szépen köszönöm - erőltetett mosolyt az arcára és már indult is az említett terembe.
Szaporán szedte a lépcsőfokokat egymás után és végig azon agyalt mit is mondjon neki. Nem igazán tudta hova tenni a dolgot .. hiszen alig .. leginkább semennyire sem ismerte a fiút. Mégis kötelességének érezte személyesen is megköszönni amit érte tett. De .. talán inkább a kíváncsiság hajtotta ennyire. Mindenáron kiakarta deríteni miért segített rajta. Bármilyen furcsán is hangzik.. nem volt hozzászokva egy fiú segítőkészségéhez..
Mikor végre odaért a teremhez, egy pillanatra megtorpant. Biztos jó ötlet ez? Megéri neki bemenni hozzá? Mi van, ha szóba se áll vele? .. Ha egyszerűen elküldi.. vagy simán levegőnek nézi? .. Bármi is lesz ezt csak úgy fogja megtudni, ha bemegy oda.
Végül lassan benyitott a terembe.
Legnagyobb meglepetésére senki nem volt a teremben .. legalábbis azt hitte, amikor hirtelen megpillantotta a srácot az ablakban. Maga elé meredve, csendben kémlelte a tájat. Csak akkor vette észre a lányt, mikor az becsukta az ajtót. Meglepetten felemelte a fejét és mélyen a lány szemeibe nézett.
- Szia.. - köszönt alig hallhatóan Liz
- Mit akarsz? - kérdezte unottan a fiú
- Csak beszélni szerettem volna veled..
- Mondjad - mondta durván és átült a padba
- Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél a múltkor.. - lépett közelebb felé
- Nem kell megköszönnöd..
- Nem számít .. én akkor is szerettem volna. Nagyon féltem .. és fogalmam sincs mi történt volna, ha Te nem jössz.. - suttogta Liz
Damian elgondolkozva meredt maga elé. Látszott rajta, hogy nem igazán volt kedve beszélgetni, de Liz tovább próbálkozott.
- Egyébként Liz vagyok - jegyezte meg halkan a lány
De Damian továbbra sem válaszolt semmit. Csendben meredt maga elé.
- Miért mentél el olyan gyorsan?
- Miért érdekel? - emelte rá a tekintetét dühödten
- Én.. csak ..
- Figyelj .. már megköszönted.. elmondtad amit akartál .. vagy talán akarsz még valamit?
- Csak .. azt hittem.. tudunk beszélgetni egy kicsit.. - tette karba a kezeit zavartan
- De én nem akarok beszélgetni - emelte fel a hangját
Liz lassan felfogta, hogy Damiannal nem fog túl sokra jutni. Egyáltalán nem akar beszélgetni .. nem érdekli semmi.. Teljesen elzárkózott a külvilágtól. Szomorú volt, mert azt hitte talán barátra lel a fiúban .. de úgy látszik tévedett... megint..
- Miért vagy ilyen elutasító? - kérdezte halkan Liz
- Ha nem tetszik akár ki is mehetsz innen! Senki nem hívott ide és senki nem kérte, hogy megköszönj bármit is .. Menj szépen az óráidra tanulgassál aztán meg menj haza anyucihoz meg apucihoz akik mindent megtesznek az ő pici kislányuknak! Kibaszottul nincs szükségem az ilyen kis elkényeztetett libákra!! - kiabálta idegesen és nyomatékot adva szavainak felállt a helyéről.
A lánynak hirtelen könnybe lábadtak a szemei. Rettenetesen fájt neki amit Damian a fejéhez vágott. Fogalma sincs róla milyen életet él.. miket kell elviselni otthon .. hogy mennyit veszekszik az édesanyjával .. és arról meg pláne nincs fogalma, hogy az édesapja már lassan 14 éve meghalt. Semmit nem tud róla és mégis ilyenekkel vádolja. Mélységesen csalódott a fiúban. De leginkább magában. Naiv és hiszékeny volt. Hogy is gondolhatta, hogy Damian .. egyáltalán bárki is szóba áll vele?
Liz hirtelen hátat fordított a fiúnak és könnyes szemmel kiszaladt a teremből maga után hangosan becsapva az ajtót. Menekülni akart.. kiakart innen jutni.. elege volt mindenből és mindenkiből. Elege volt az egész világból.. az egész életéből. Legszívesebben az első fára felkötötte volna magát..

2. Rész

Egy új élet.. új hely.. új emberek.. új iskola .. új barátok.. egy újabb esély a boldogságra. Mindezek a gondolat jártak a fejében, és mélységesen reménykedett benne, hogy ezúttal a szerencse talán az oldalára áll. Hogy ezúttal igenis igaz barátokra .. békére lel.. De a sors sajnos nem volt könyörületes hozzá. Új iskolájában már az első héten bebizonyosodott számára.. itt bizony nem lesznek nyugodt pillanatai. Új otthonát már az első nap megutálta. A falak komorak, régi téglákkal kirakottak. Szobája ablakát sötét rácsok borítják. Az ereszcsatorna hangos zörgése éjszakánként halálra rémiszti. Utálja az egész kócerájt ahogy van. De hát ez van .. ez ellen nem tud mit tenni. Nem tehet .. engedelmeskednie kell. Ahogy az a jó kislányokhoz illik.

Még egészen kicsi volt .. alig volt talán 6 éves amikor édesapja halálával az egész eddigi élete elveszett. Egy rémálommá vált. Az édesanyja kifordult magából és teljesen a hatalma alá kerítette a lányt. Élettársait talán még annál is gyakrabban váltotta mint ahogy az emberek az alsóneműiket szokták. Egyik helyről a másikra költözött magával cipelve egyetlen gyermekét is, mit sem törődve a lánya érzéseivel..

Liz teljesen összeroppant.. de mindezekből semmit sem mutatott a külvilágnak. Nem akart gyengének .. sebezhetőnek tűnni. Azt akarta, hogy mindenki úgy higgye neki is épp olyan átlagos élete van, mint a többi tinédzsernek. Nem akarta, hogy ezt bárki is észre vegye.
A legegyszerűbb és legésszerűbb megoldásnak az tűnt, ha tombolás.. összeomlás.. veszekedés helyett elfogadja a helyzetét és a belül lázadó, üvöltő lány külsejére egy csendes, szelíd kislány képét ölti. Ezzel tényleg hihetően álcázta magát, mivel soha senki nem gondolná egy szomorú, néma lányról hogy belül majd szétveti a harag.
A főiskolán is elhitték a néma lány szerepét. Senki nem kérdezte tőle miért olyan amilyen .. miért jár mindenhova egyedül .. miért nem barátkozik a többi lánnyal. Senki... Leginkább csak próbálták levegőnek nézni.. vagy ha éppen úgy alakult a külseje miatt belekötni..

~~~

Már lassan három hetet eltöltött új iskolájában és az újabb költözés ötlete szerencsére még csak fel se merült. Úgy látszik édesanyja talán végre megállapodni látszik. Még az is lehet, hogy egész hosszú ideig kibírja majd az újabb kiszemeltjével.. mindenesetre Liznek egy cseppet sem szimpatikus az ürge.. 

A főiskola is egész kibírható. A tanulás könnyen megy neki .. a diákokkal pedig nem foglalkozik. Többnyire megpróbál beleolvadni a falakba.

És így is tett minden alkalommal egészen addig amíg egy nap ... a némaság már nem segített rajta..

A szokásos időben ért be a főiskolába és egyenesen a szekrénye felé vette az irányt, hogy előkészíthesse a tankönyveit az órákra. Ilyenkor gyakran eszébe jutott... milyen jól is tette, hogy egy művészetis főiskolára jelentkezett. Itt nem kell különféle bonyolult tantárgyakat vennie. Itt azt tanulhatja és csinálhatja amit szeret. Zenélhet és rajzolhat. Ezek nélkül az élete fabatkát sem érne..

Az első órája rögtön festészet történet volt. Békésen válogatta a füzeteit és már bezárta volna a szekrénye ajtaját is, amikor pár bunkó paraszt srác ugrándozva körülötte gúnyolódni kezdett.

- Anorex! Anorex! - kiabálták hangosan nevetve

A folyosón persze mindenki egyből rá szegezte a pillantását. Imádták a diákok, ha volt valami/ valaki akit kiröhöghettek.. kigúnyolhattak..

Próbált nem foglalkozni a megvető pillantásokkal és csendben elsétálni az előadó teremhez, de az egyik srác akkor sem szállt le róla.

- Mi van kicsi lány? Anyuci nem szokott etetni? - gúnyolódott és közben szánakozva végig nézett a lány vékony testén.

Liz nem válaszolt semmit. Mélyet sóhajtva vállára vette táskáját, becsukta a szekrénye ajtaját és elsétált a srácoktól.

- Most hova mész? Ne menj már el.. tök jót dumáltunk! - kiáltotta utána a srác és a nevetés halkulásából ítélve bizonyára ők is ott hagyták a szekrényét.

Szomorú és csalódott volt amiért ilyen életet kell élnie. Reménykedett benne, hogy legalább az iskolában nyugodt élete lesz .. de még ott sem hagyták békén.

Sietős léptekkel haladt előre a folyosón. Nem foglalkozott senkivel és úgy tűnt már a diákok sem törődnek a korábbi jelenettel. Mindenki nevetgélve csevegett a társával vagy éppen olvasgatott. Mindenki kivéve egy srácot. Egy fekete hajú.. furcsa srácot. Liz még csak rá se pillantott, de a szeme sarkából jól látta, hogy a srác őt nézi. És Ő más volt .. nem megvetéssel vagy gúnnyal nézett rá .. inkább döbbent és meglepett volt. Mintha nem értette volna az előbb történteket. Furcsa. Ő talán nem olyan mint a többi diák? Ő nem tudja mi az, hogy megvetés.. kigúnyolás.. szemétkedés? Nem.. Ő is biztos azon lepődött meg ennyire, hogy milyen sovány .. csak már nem jutott ideje a beszólásra.

Liz amilyen gyorsan csak tudott elsétált a srác mellett és eltűnt a tömegben. 

Igen sovány volt .. valóban rettenetesen sovány volt .. de nem anorexiás.. ő nem hánytatta magát és nem gondolta magáról, hogy kövér .. nem. Ő egyszerűen csak nem evett. Vagy ha igen akkor is nagyon keveset. Sovány volt .. de nem anorexiás.. És ezt sokan nem értették meg..

~~~

Miután az órák véget értek Liz fáradtan sétált a főiskola járdáján. Megkönnyebbülten lépett le az úttestre. Túlélt egy újabb napot. Ez már majdnem rekord. Igaz, hogy barátokat továbbra sem szerzett és a szünetekben is egyedül sétált.. de ez már csak részlet kérdés..

Sietős léptekkel átsétált az út túloldalára és mikor már azt hitte maga mögött hagyta a diákokat, a szekrényes fiú ismét feltűnt mögötte.

- Héé kislány! Hova sietsz annyira?- kiáltott utána a srác és a következő pillanatban egy erős szorítást érzett a csuklóján.

A fiú haverjai természetesen most is vele voltak. Szórakozottan, karba tett kezekkel figyelték ahogy barátjuk ráncigálja a tehetetlen lányt.

- Szálljatok már le rólam! - kiáltott fel kétségbeesetten

Megijedt. Nagyon megijedt. Ki tudja mit fognak most vele csinálni. Senki nem segít rajta. Egyedül van és bárki azt tehet vele amit csak akar.. hiszen még ahhoz is túl gyenge hogy megvédje magát.

- Nemár anorex! Csak szórakozunk egy kicsit.. ne izgulj tö jó lesz - nevetett a srác és közben egyre közelebb és közelebb ráncigálta magához

- Kérlek engedj el.. nem csináltam semmit .. - suttogta

- Az lehet, hogy te nem .. de én veled mindjárt csinálok valamit .. tök jó lesz - vigyorgott gúnyosan

És közben egyre közelebb vonva magához a lányt elkezdte szépen lassan lerángatni róla a ruhát.

- Engedj el! - zokogott fel a lány és erőszakosan rúgkapálni kezdett.

De még ez sem segített rajta. A fiú továbbra sem engedett a szorításából. Kezeit erőszakosan a ruhája alá vezette és durván simogatta a testét. Undorító volt. Teljesen megalázottnak érezte magát. Ennél rosszabbat soha életében nem élt még át. Talán még az anyja veszekedéseit is szívesebben elviselte volna .. bármit csak ezt ne.. Innen már nincs menekvés .. nem segít rajta senki.

Mikor már majdnem beletörődött abba, hogy a srác hamarosan bármit megtesz vele, valaki hirtelen egy erős lökéssel lerántotta róla a srácot.

Liz tehetetlenül a földre zuhant és sírva nézte végig a jelenetet.

Egy kapucnis srác két kezével meglökve a fiút kiabálni kezdett.

- Hagyd őt békén te rohadék! - kiabálta mély hangján

- Ebbe te ne szólj bele! Mocskos kis sátán ivadék.. - lökte vissza 

- Hozzá ne merj érni még egyszer! 

- Különben mi lesz? Átkot szórsz rám? - nevetett fel gúnyosan - Fuuhuu nagyon beszartam...

Ám a következő pillanatban a kapucnis srác egy jól irányzott ütéssel behúzott egyet a gyereknek aki meglepve a földre zuhant. Nagy szerencséje volt, hogy nem az orrát találta el.. így nem vérzett semmije.

- Takarodjatok innen vagy egyesével kitaposom a beleteket! - kiabálta és fenyegetőzve megindult a másik két srác felé

Azoknak pedig több se kellett, fürgén összekaparva a földről társukat elillantak onnan. Mintha ott se lettek volna és nem történt volna semmi.

Liz csak akkor ismerte fel a srácot mikor a fejéről lecsúszott a kapucni és csak egy sapka maradt a fején. Őt látta a folyosón is. Ő figyelte a szünetekben is .. és most .. megmentette az életét .. csak úgy..

Meggyőződve róla, hogy a három szerencsétlen már elment, a srác végre megfordult és a lányra nézett.
- Egyben vagy? - kérdezte valamivel nyugodtabb hangon
Majd a karját nyújtva a lány felé, óvatosan felsegítette a földről.
- Igen .. kö..köszönöm - suttogta halálra rémülve
- Nyugi.. már nincs mitől félned. Én nem foglak bántani - engedte el a lány kezét
- Ha te nem jössz ... ki tudja .. mit csinált volna velem .. - mondta könnybe lábadt szemmel
- Mondom már nem kell félned. Azok a kis parasztok többet vissza se jönnek - húzta vissza a fejére kapucniját és hátat fordítva a lánynak elindult az út felé.
- Most hova mész? Itt akarsz hagyni? .. Még a nevedet sem tudom.. - kiáltott utána a lány
- Damian.. - nézett hátra a lányra és zsebre dugva a kezét eltűnt a fák mögött.

1. Rész

A sötétség ördöge... a vadember... a fekete démon. Ilyen és ezekhez hasonló jelzőkkel illették az emberek. Pedig még csak nem is ismerték. Mert, ha igazán ismerték volna, rájöttek volna, hogy ez mind csak hazugság. Ez mind csak álca. Rájöttek volna, hogy a durva.. lázadó.. elutasító srác mögött egy megkeseredett, összetört lélek lakozik. Egy elkeseredett srác aki már megélte a poklok poklát. Aki vért izzadva küzdött azért, hogy eljuthasson oda, ahol most van. Aki fájdalmat nem ismerve haladt előre a tömegben.

Damian Tenner  mindössze még csak 8 éves volt, amikor a békésnek hitt élete fenekestül felfordulva egy soha véget nem érő rémálommá vált. Számtalan sebhely és heg ékeskedve testén bizonyítja milyen kemény élete is volt. Neki nem adatott meg az ami másoknak igen. Nem volt szerető családja... nem voltak barátai.. rengetegen elítélték stílusa és egyénisége miatt. Soha senki nem az alapján ítélkezett róla ami a lelkében lakozott. Soha. Mindig a külseje alapján ítélték el. Pedig elég volt csak a szemeibe nézni. Ott rejlik minden fájdalma.. minden elhullajtott könnycseppje... keserűsége. Bár igaz ez nem sok mindenkinek.. talán senkinek sem adatott meg.. hiszen senkit nem engedett közel magához. Durván elutasította a társait. De mégis.. aki igazán ismerte az jól tudta, milyen szörnyűségeken kellett keresztül mennie.

Miután betöltötte 20. életévét nem maradt más esélye. Az előkelő, jól képzett iskolák és a megfizethető munka helyett a festészetet és a zenét választotta. Egy olyan főiskolára iratkozott be, ahol mindezeket jól elsajátíthatta. 

Tanulva korábbi csalódásaiból senkivel nem alakított ki szoros kapcsolatot. Mindenki csak a magányos démonként ismerte aki félelmet nem ismerve kiállt személyisége és akarata mellett. Egyedül akart lenni. Magányosan sodródni a tömeggel. Nem számított neki semmi és senki.

Ám amikor már beletörődött volna nyomorúságos életébe jött valaki, aki mindent megváltoztatott körülötte. Aki talán segíthet rajta. Kihúzhatja a mélység és a halál torkából. Azonban ahhoz, hogy ez sikerülhessen .. neki is változnia kell...

~~~

Ez a nap is ugyanolyannak indult Damian számára mint a többi. Lassan, mit sem törődve a megvető diákokkal.. a durva beszólásokkal.. mindezeket elengedve maga mellett haladt végig a főiskola folyosóján. Már jól megszokta ezt a légkört. A sok undorító, aljas féreg... a felsőbbrendűnek képzelt gazdagok... Egyikőjük sem érdekelte. Had főljenek a saját levükben. Úgy se lesz sokáig ekkora a pofájuk. Az élet hamarosan őket is megtanítja a dolgok keményebbik részére. Arra, hogy hogyan éljék túl magányosan.. magukra utalva a mindennapokat. Akkor majd ők is megtudják mi az hogy alázat.. kényszer.. beletörődés.. gyűlölet .. utálat... Akkor majd ők is megismerik ezt az életet.

Festővászonnal a kezében haladt el a diákok között. Már majdnem beért az előadó terem bejárati ajtajához, amikor pár srác vihogó, gúnyos hangját meghallva megtorpant. 

- Anorex! Anorex! - ugrált körbe-körbe pár idióta srác

Damian nem is foglalkozott vele...hiszen már jól megszokta, hogy anorexiásnak gúnyolták. Még ha nem is volt az, de sovány alkata miatt számos diák gúnyt űzött belőle. Mélyet sóhajtva, tovább indult hát.

- Mi van kicsi lány? Anyuci nem szokott etetni? - hallotta meg újra a srácok hangját.

És ez most más volt. Valami furcsa volt. Ez most nem neki szólt. Meglepve megfordult hát amikor is végre megpillantotta a körbe-körbe ugráló diákokat. De volt ott még valami .. vagy inkább valaki.. Egy ismeretlen lány... Vörös haja alig ért a válláig.  Arca talán még a falnál is fehérebb volt. És ahogy a fiú is mondta, valóban rettenetesen sovány volt. Szekrényébe pakolva tudomást se vett a gúnyolódókról. Élettelen mozdulatokkal becsukta a szekrény ajtaját, vállára akasztva táskáját elsétált a diákoktól.

- Most hova mész? Ne menj már el.. tök jót dumáltunk! - kiáltotta az egyik nagyképű seggfej, majd a csoport tagjai hangos kacagásba kezdve elhagyták a folyosót.

A vörös hajú lány pedig sietős léptekkel, alig néhány centire elhaladva Damian mellett eltűnt a tömegben. Még csak észre se vette a fiút. Rá se pillantott, Damian mégis alaposan megfigyelte arcvonásait. Szomorúnak látszott... és a fiú pontosan tudta mit érezhet a lány. Pontosan tudta, hogy azért nem vett tudomást a diákok megvetéséről, mert valami más .. valami sokkal fájdalmasabb dolog nyomja a lelkét. Valami ami még a közröhejjé tételnél is sokkal fájdalmasabb...

Értetlenül állva a folyosó végén próbálta megfejteni a látottakat. Ki ez a lány? Mióta van itt?  És miért érzi úgy, hogy ez a lány más mint a többiek.. hogy talán Ő is a poklok poklát megjárva éli meg a mindennapjait..

Gondolatmenetéből végül a csöngő hangos zúgása rázta fel. A folyosón a tömeg lassan oszlani kezdett. Mindenki elindult az órákra, így hát Damian is kénytelen volt belépni az előadó terembe...

~~~

Az órák után Damian felszabadultan lépett ki a főiskola kapuján, ami egyenesen az utcára nyílt. Sok diák még megállt a kaputól nem messze elszívni a stresszoldó cigarettájukat. Néhányan kis csoportot alkotva, nevetgélve kibeszélték a napi pletyka termést. Szánalmasak... Azt hiszi ez a sok paraszt, hogy ha felsőbbrendűként viselkednek, többre viszik az életben? .. Undorító és nevetséges dolognak tartotta ezt. Így hát továbbra is mit sem törődve a tömeggel elindult a lépcső felé, hogy végre " haza " mehessen. Kapucniját a fejére húzva gondosan elrendezte hosszú fekete tincseit.

Ám ahogy lelépett az utolsó lépcsőfokról, ismét megpillantotta azt az ismeretlen vörös hajú lányt. A szekrényes jelenet után a szünetekben még párszor látta, ahogy egyedül sétál a folyosón, de nem tulajdonított neki túl nagy figyelmet. 

Azonban a lány most nem volt egyedül. Táskáját a vállán cipelve sietett az utca túloldalára érni, de az a néhány srác aki korábban kigúnyolta, most is a nyomában volt. 

- Héé kislány! Hova sietsz annyira? - kiáltott utána az egyikőjük és egy röpke mozdulattal megragadta a lány csuklóját

- Szálljatok már le rólam! - mondta kétségbeesetten a lány

- Nemár anorex! Csak szórakozunk egy kicsit.. ne izgulj tö jó lesz - nevetett a srác és közben egyre közelebb és közelebb ráncigálta magához a lányt

Damian keze ökölbe szorult. Hogy lehet valaki ennyire aljas? És a többiek? Lelkiismeret furdalás nélkül hagyják, hogy  elbánjanak egy védtelen lánnyal. Undorító.. Hirtelen késztetést érzett a bosszúra. Valamit tennie kell. Nem hagyhatja, hogy ezt tegyék a lánnyal. Dühödt léptekkel futásnak eredt .. egyenesen a lány csuklóját szorító srác felé...

~~~

Prológus*

Születésünkkor nem mi választjuk meg a családunkat... nem mi döntünk a sorsunkról. Ez mind megvan írva odafönt és csak az égiek tudják helyesen döntöttek-e vagy sem... Lehet, hogy gazdagnak .. lehet, hogy szegénynek.. szépnek vagy csúnyának .. jó családba vagy rosszba.. okosnak vagy butának teremtettek. Legyél bármilyen.. nem Te döntöttél róla. Ezzel együtt kell élned. El kell fogadnod.. De .. a legfontosabb talán mégis az, hogy elfogadd a társaidat.. az emberiséget. Hiszen lehetnek bármilyen különbözőek az emberek.. okosak .. buták .. szorgalmasak .. lázadók .. szépek vagy csúnyák... nem ez számít. Hanem hogy egyenlőek vagytok. Egy vér folyik az ereitekben. Egy bőr borítja a testeteket.. együtt lélegeztek. Nem számít semmi más csak ez! Mert egyszer.. ki tudja mikor .. de egyszer.. eljön az idő, amikor már nem csak magaddal kell foglalkoznod. Lesz egy ember aki talán még a saját életednél is fontosabb lesz számodra. És akkor már nem az fog számítani, hogy milyen ember vagy Te és milyen Ő... Nem az fog számítani, hogy okos vagy buta .. szép vagy csúnya. Csak az fog számítani, hogy szeretitek egymást. Megvéditek egymást és kiálltok egymásért... Csak ez a fontos..

Egy lélek.. egy élet .. szenvedés és fájdalom... könnyek és sebhelyek.. egyazon akarat mégse ismerték egymást. Ám a sors egy nap ezt másképp hozta. Egy lélek, két ember. Hús a húsból, vér a vérből... Egy pillantás .. egy érintés. Egyszerre két ember élete is megváltozik... de vajon egyazon irányba fognak végül haladni?.. Ez már csak rajtuk múlik...